Nadányi Zoltán

Valahol együtt járhatunk, talán egy régi nyár kanyargó, kedves útjain, a régi, régi pár.

Istenem, de elcsöndesedünk, Ha mámoros főnk kijózanul. Lassankint de meglágyul a dac, S a szívünk, a szívünk tűrni tanul.

Uram, mért adtad e havat? sötét tetőkre szép havat? (...) Mért adtad e fehér havat? fehér karácsonyt és havat? (...) Angyali dunyhák pelyheit, gyémánt havat, cukor havat, vedd vissza e fehér csodát, mert fáj a szívünk s megszakad!

Hogy volt tovább, nem is tudom. Egyszer csak elmúlt az egész. Kiszállt belőlem az a láz, az a vad, gyilkos rettegés.

A lét titkát so'se kutasd. Éld a világod gondtalan'. Szeress, vigadj és sohse bántson, Hogy minden mért, mi célra van E titkokkal teljes világon.

Mintha csöndes éjjel Sziporkázó fénnyel, lengő lángsörénnyel Sistergő üstökös tör az égi boltra, Mindent felriasztva, csillagfényt kioltva, Úgy rontasz szívembe, Hódítva s ott egy új világot teremtve! Új vágyak viharát ülteted beléje! Mintha torony dől be nyugvó tó ölébe, Felrázod álmából, fáradt közönyéből; Szétütsz s a sok régi bálvány mind leszédül!

Csak az a sok emlék ne volna! Miktől nyugodnunk nem lehet... Mik Őt mindig elénk idézik... És felszakítják a sebet...

A kezedet már nem adod, a szádat nem adod és a ruhámon nem hagyod az édes illatod.
Álomban is, jaj, mindig oly hideg vagy, csupa fagy. Már elhagytál álmomban is. Te már sehol se vagy.

Csak ez a csontot csavaró és véremet faló pokoli kín, csak ez maradt. Ez még tőled való.
Ezt még te küldöd, ezt a kínt. Ezt még te üzened. Ezen keresztül visszajársz. Ott les a két szemed.

Szép tarka madár volt a lelkem; Voltak ragyogó tollai: Reményekkel, vágyakkal telten Indult a nagyvilágba ki. De jöttek éleskarmú vércsék! Egymásután mind rácsapott. Tollait egyenként kitépték... Én meghaltam, halott vagyok...

Csókolj meg és szeress jobban és csókolva és szeretve végy öledbe és kezedbe, gyógyuljak meg illatodban.
Csókolj meg és szeress jobban.

Néha, néha nézz magadba, Állj meg egy-egy pillanatra, És gondold meg, hova mégy. Te, ki fennen jársz fejeddel, Büszke ember, ne feledd el: Esendő vagy, mint a légy.

Minden egyes könnycseppel, mit Hullatunk, Kevesebb lesz, folyton fogy a Bánatunk; S minden egyes szálló sóhaj Visz belőle valamit... - Hej, az idő, hej, az idő Tűrni lassan megtanít, Lassan-lassan megtanít...