Nemes Nagy Ágnes
1922. január 3. — 1991. augusztus 23. író, költő, műfordító
Gyere, s valld be, hogy nem szeretsz, úgy elhiszem, hogy rég szerettél. S ha érzem már, hogy elmehetsz, majd megtudom, hogy itt lehettél.
Fáj, fáj. Mi fáj? Nem is tudom. Oly réteges a fájdalom, s egymás fölé gyűrűzve gyűlik. Mit számlálgassam magamon a szomorúság évgyűrűit?
Tanulni kell magyarul és világul, tanulni kell mindazt, ami kitárul,
ami világít, ami jel: tanulni kell, szeretni kell.
Szerelempárti vagyok. Hogy mi a különbség a szerelem nemisége és a puszta nemiség közt, azt annak, aki nem tudja, úgyis hiába magyaráznám. Ha angyaloknak nyelvén szólnék is, akkor sem értené. Az a különbség, ami a marharépa és a manna, a rossz vers és a jó vers között.
Hova lesz a szerelem, hova lesz? Tegnap még szeretlek mindörökre (és ez igaz), holnap már nem szeretlek. Tegnap életemet adnám, börtönbe mennék helyetted, tegnap te vagy a hazám - ma más. Ki ez a más? Egy új én? Bárki? Új mulatság? Miért mulatság? Meguntalak? Hogy unhatom meg az életem? Mi ez az átsiklás, észrevétlen hegycsuszamlás, folyókanyar, mikor már nem? Ha úgy váltogatnád hited, elved, politikádat, mint szerelmeidet, ripők volnál, mocskos, jellemtelen. Így nem vagy az? Miért, hogyan hajlik, csúszik, hamuhodik a szenvedély, hogyan rongyosodik, roskad le egy égbolt? Hát hová lesz a szerelem, hová lesz?
Mindig is boldog szerelemben kívántam élni, békés, nyugodt, extatikus, eltéphetetlen kötelékben - hogy azzal foglalkozhassam, ami a dolgom volna. A boldog szerelem létfeltétel és munkafeltétel, mint a kenyér, a toll, a szabadság. A boldogtalan szerelem nem szakmám. Ki nem állhatom az úgynevezett szerelmi bonyodalmakat. Ki nem állhatom azokat a lelki finomságokat, hogy az egyik szereti a másikat, de mégsem szereti; hogy a másik nem szereti; hogy nem szereti, de mégis; és így tovább. Ennél én sokkal egyszerűbb vagyok. Én a tökéletes, a sírig tartó szerelemről hiszem azt, hogy reménytelen - ennél alább nem adhatom. Minden más énelőttem a szerelem paródiája.
"Mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek." Nem, nem olyan könnyű, néha lehetetlen. Hogy az idő segít. Biztosan. De nem olyan egyszerű a dolog; a megbocsátás nem pusztán lelki diszpozíció, erősen függ a körülményektől. Könnyebbé válik, ha a károsodás következményei életünkben megszűntek. Könnyebbé válik akkor is, ha a rossz következmények nem szűntek meg ugyan, de sikerült másban, máshol kárpótolni magunkat. Boldog ember könnyen megbocsát. Ha pedig ehhez a két lehető körülményhez egy harmadik is járul - most már csakugyan lelki tényező -, az úgynevezett lelkiismeret, a jóvátétel szándéka és cselekvése a vétő részéről, akkor a megbocsátás természetessé válik. Megkönnyebbüléssé, majdnem örömmé, mintha valami fájdalmas betegségből, keserű fekélytől szabadultunk volna meg.
Magam után húzom magam, mint egy csapzott esőköpenyt a földön.
Hogy nem buggyan szét ez az ég! Hogy bírja önnön gyönyörét!
S iszonyatát - az éj delel - Hogy vége lesz, hogy bírja el?
Kemény vagyok és omló por vagyok, nem olvadok és nem köt semmi sem, ketten vagyunk, mikor magam vagyok, a lelkem szikla, testem végtelen.
Hogy mondjam el? A szó nem leli a számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat. A rémülettől görcsösen szeretlek. Elsorolom, hányféle iszonyat vár rám és rád, már arcunkba merednek. (...) Hét esztendeje szeretlek, szerelmem, fordíts egyet a Göncöl-szekeren, szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen - s maradj velem.
Szökő világ! Ne szállj előlem! Áttetsző szárnnyal csapj le rám, mint mázsa-súlyú levegődben, remeg csőrödben koponyám.