Váci Mihály
Osztani magad: - hogy így sokasodjál; kicsikhez hajolni: - hogy így magasodjál; hallgatni őket, hogy tudd a világot; róluk beszélni, ha szólsz a világhoz. Széjjel szóródni - eső a homokra - sivatagnyi reménytelen dologra s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb: - kutakká gyűjt a mély: - soká isznak belőled!
Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol...
Ha elhagynál engemet, - jobban mi fájna?
hiányod, vagy a szív megdobbant magánya?
Nem elég a célt látni, járható útja kell! Nem elég útra kelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elöl indulni el!
Nem elég álmodozni! Egy nagy-nagy álom kell! Nem elég megérezni, de felismerni kell, Nem elég sejteni, hogy milyen kor jön el, Jövőnket - tudni kell!
Nem elég jóra vágyni: a jót akarni kell! És nem elég akarni: de tenni, tenni kell! A jószándék kevés! Több kell - az értelem! Mit ér a hűvös ész?! Több kell - az érzelem! Ám nem csak holmi érzés, de seb és szenvedély, keresni, hogy miért élj, szeress, szenvedj, remélj!
És érezzék egy kézfogásról rólad, hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, s egy tekintetük elhitesse véled: szép dolgokért élsz - és érdemes élned.
Ma sem volt könnyű élni Nem lesz könnyű sosem. De érdemes volt! - s mindig Érdemes lesz, - hiszem!
Eltemette mélyen a lektor. Vigasztalt: - "Feltámadunk egykor!" Örök béke poraira! Deleatur soraira.
Olyan csönd van így nélküled, hogy szinte hallani, amit még utoljára akartál mondani.
Sokan kiáltoznak, s ha arra vágytok hogy hallatsszon hangotok, ti ne úgy legyetek hallhatóvá, hogy a lármán túlharsogjatok: - hajoljatok közel az emberek arcához, s közelről, halkan szóljatok.
Emlékszel? Engem elfeledhetsz. De a percekre emlékezzél, mikor odabújtál a szívemhez és magadról megfeledkeztél.
Az arcodat ne mutasd szomorúnak. Ne lássa senki, mi az, amit eltűrt. Jobban kellene szeretni magunkat, hiszen mi már nagyon kiérdemeltük.
Mindenki elfordul és itthagy, és magammal maradni félek. Úgy kellenél most! És ha itt vagy, milyen magányos vagyok Véled!
Szállj hát velem egy rezdülésű szárnycsapással. Hullongó tollak voltunk egyedül, - szárnyak lettünk egymással.
Emberfeletti próba, míg embertelen kínokból az emberi öröm megterem.
Gyűlölöd magad szerfelett, és ezért senkit sem szeretsz. Gyűlölöd magad, e parányt, ki téged napról-napra lát, s nagylelkűsége bánt, hogy mindent ért és megbocsát.
Én azt hiszem, hogy Te is félnél tőlem, ha kicsit bátrabb volnál. Ha engemet mennyedbe vinnél, mélyebbre hullnál a pokolnál.
Ne hagyj magamra - félek, attól, mi véled együtt élve - múlt már, s még jobban attól, ami jönne tenélküled, ha másfelé indulnál.
Végül nem bán már az ember semmit, semmit, csak szeressék! Jaj! Úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már, hogy ne szeressék! (...) Ó, végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még, szeressen még. Legyen aki megengedje: rágondolva tölthessen el egy-egy estét.
Elmúlnak így azt estjeim nélküled, csillagom. Olyan sötét van nélküled, szemem ki sem nyitom.
Jónást a cet: - magába zárt a test, ez az esetlen állat, átúszta velem a tiszta óceánokat, itatott velem pocsolyákat; éhei jászlaihoz négylábra alázott - de a sors meredekjén ő emelt szakadásig, kínjaitól üvöltve a földbe haraptam, s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.
Ó, minden voltam én, amire a lélek fényes! és engedelmesen letérdeltem a test minden ítéletéhez. Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat pásztázva kereste, a sejtések szétszórt sugarait tűzzé lobbantottam, én - a tiszta lencse.
Hiába vágysz az emberi teljességre, - mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó egészben, - mert az egészből hiányzik valami.