IDÉZETEK A BALLAGÁSRÓL
Rosszakaróim, jóbarátok, Temérdek angyal és svihák, Szép, szőke, barna, csúnya lányok, Sakkpartnerek, konyhásmamák, Tavaszi leves, tészta, mák, Rongy testem innen elmegyen, Közös sorunknak vége hát! Hiány ül majd a lelkemen.
Egy este a jövő már múlt lesz. Akkor visszanézünk, és látni fogjuk az ifjúságunkat.
Akármilyen utat is választasz magadnak, mindig lesznek, akik azt fogják mondani, tévedsz. Mindig lesznek majd olyan nehézségek, hogy azt fogod hinni, talán csakugyan a kritikusoknak van igazuk. Az út kiválasztása és követése a végsőkig mindig nagy bátorságot kíván.
Milyen szép, ha minden tengerhez, mely ránk vár, van egy folyó a számunkra.
A szárny megnőtt, üresen áll a fészek, Csak álom volt a régi jó világ, És mint a fecske alkonyati szélnek, Ma szárnyat bontott egy sereg diák.
Mert az égi útnak elve: kúszva, vérzőn énekelve, portól, sártól piszkosan menni mindig, biztosan.
A mai napon kezdődik el az életem, mert ma a világ egyik polgára lettem. Ma lettem felnőtt, mától másnak is számadással tartozom, nem csak magamnak és a szüleimnek. Már nem csak a jegyeimért felelek, mától a világnak tartozom számadással, a jövővel, az élet nyújtotta minden lehetőséggel. Mától kezdve a dolgom az, hogy itt legyek, nyitott szemmel, lelkesen, felkészülten. Hogy mire? Nem tudom. Bármire és mindenre. Hogy elkezdjem az életet és hogy szeressek, hogy vállaljam a felelősséget és éljek a lehetőségekkel.
El kell indulni minden útra, az embert minden úton várják. Nincs halálos érv a maradásra, csak a találkozásra s a kalandra.
Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért, aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tied!
A holnapoknak minden kulcsa két kezedben van.
Az élet már adott sokat, Bódítót, furcsát és keservest, De még valamit tartogat.
Egyszer mindent elér az ember, Azt is, mi most még messze cél. Csak küzdj és áldozz, ne csüggedj el, S győzelmed lesz a hősi babér.
Ki elindult, s még nem érkezett meg, biztatóbb a helyzete a soha el nem indulónál.
Előre csak önhitten útadon, Hidd, hogy te mégy, ha a sors árja von.
Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz - de elsősorban maradj ember.
Mi volt, emlékben él, S új vár, mint utad tova léped, S éretten az évek fényeinél, Sokat tehetsz még, annyi szépet.
Kísérje jószerencse lépteid; tudd, ha eddig melletted álltam, most mögötted állok.
Azt akard, amit el sem ér a szem, zúzd el, amitől megtorpan az ész! Ó, ifjúság, sasként szállj, sebesen, karod legyen villám-fenyegetés!
Menj, menj bizony, menj tovább, Bármit is súgnak az ostobák, Lehet, a körülmények sokszor mostohák, De te csak menj, ne állj meg, menj tovább!
Nem tudtam elképzelni, hogy egyszer véget ér a főiskola. Életem legboldogabb négy évét töltöttem itt. Végignéztem az asztalnál ülő nevető és sikítozó társaimon. Ők voltak a családom. Megértettek és úgy ismertek, ahogy senki más a világon.
Csak egy osztály voltunk, Egy osztály, amelyről néhányan túl sok jót hittek, Később sokan azt gondolták, tévedtek... ...Hitték, gondolták... És talán senki sem tudta, kik voltunk valójában.
A digitális fotó ugyan nem sárgul el, de a régi barátságok igen. Vajon mindenkivel így történik majd? Szétszéledünk érettségi után, és egyszer csak elfelejtjük egymást? Vajon elmúlik minden, ha végzünk? Vagy erősebb a barátságunk, mint az épület, ami összezár minket?
Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie, akár akarjuk, akár nem. Egyszer minden véget ér. Akármennyire is vártam ezt a napot, sosem kedveltem, ha valami véget ért. A nyár utolsó napja, egy nagyszerű könyv utolsó fejezete, a búcsú egy közeli baráttól. De a befejezés elkerülhetetlen. A levelek lehullanak, becsukod a könyvet, elbúcsúzol. Számunkra ez is egy ilyen nap. Ma búcsút intünk mindennek, ami ismerős volt, mindennek, ami kényelmes volt. Tovább lépünk. De attól, hogy elmegyünk - és ez fáj - lesznek emberek, akik részesei maradnak az életünknek, akármi is történjen. Ők a mi biztos talajunk, a sarkcsillagaink, és az apró tiszta hangok a szívünkben, amelyek velünk lesznek, örökre.
Valaki gyorsan él és bízik a sorsban, Valaki lassan és sokszor megtorpan, Választani kell, hogy mi is a cél, A te álmod, az hol van?
S kacsintok mégis én, mert tudom, minden hiába, nem vénülünk mi már, mert ügyetlen volt a bába, megnyomta egy kényeske helyen akkor fejünk s ez felment minket attól, hogy felnőttek legyünk s bár minden évvel munkád tudósi becse nő, én mégis így köszöntlek: szerbusz, te csecsemő!
Pajtásaim! értetek a bú; Elhagyni, fiúk, titeket, Ez fáj nekem, ez szomorít el, Ez ver kebelembe sebet... De nem! mi vigadtunk minden időben, Igy hát szomorú a búcsu se légyen.
Ah, vége, vége! Vagy ki tudja? Diák marad az ember, amig él. Leczkéjét a sirig tanulja, Nehezebbet folyvást a réginél.
E napon előretekintünk, amikor már nem fogunk idejárni. De ma én szeretnék vissza is tekinteni. (...) Ne haraggal tekintsünk vissza, hanem megbánás nélkül! Ne sajnáljuk, hogy amit meg akartunk tenni, nem tettük, hogy amit ki akartunk mondani, nem mondtuk ki!
Ámulni még, ameddig lehet, amíg a szíved jó ütemre dobban, megőrizni a táguló szemet, mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.
Te vagy az, aki nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Te vagy az, aki észreveszi az élet apró szépségeit, te segítesz jó szívvel, ahol éppen kell, általad lesz ez a világ még szebb és jobb. Mi legfeljebb segítünk neked.
Kicsik voltunk, nagyok leszünk, Hívogat az iskola: Csingi-lingi! Gyertek, gyertek! Szól a csengő szép szava. Megyünk ím már, hogyne mennénk, Kedvesek ám a betűk. De most azért óvodásként, Mégis könnyes a szemünk.
Óvónénit köszönti ma minden versünk, kis dalunk: elbúcsúzunk, mert az ősszel iskolába indulunk! Búcsúzunk az óvodától köszöntővel, énekkel. De amit itt megtanultunk, nem felejtjük mégsem el.
Négy év telt el, négyszer láttuk az óvoda ablakán, hogy zöld lombok integetnek, vagy száraz ág van a fán. Közben aztán úgy megnőttünk, hogy az ágyunk kicsi már. Holnap a mesesarok helyett, az iskola padja vár.
Kerek egy év múlva Iskolások leszünk, Kedves óvodánktól Mi is búcsút veszünk. Ne görbüljön szája Senkinek sírásra. Búcsúzzunk vidáman: A viszontlátásra!
Hej óvoda, óvó nénik, nem maradok tovább én itt! Itt mi soká nem maradunk: vár az iskolai padunk!
Kicsik voltunk, nagyok leszünk, Hívogat az iskola, De téged, szép óvodánk, Nem felejtünk el soha.
Billegünk, ballagunk, mindent körbejárunk; itt vagyunk meg ott vagyunk: ez volt a mi házunk. Megszerettünk óvoda - nem felejtünk el soha!
Csengő hív a tantermekbe. Vár a betű, számok, lecke. Óvó nénik, kispajtások - néha azért visszajárok.
A ballagás a legfontosabb esemény az életünkben, az ifjúságunk utolsó szertartása, a továbblépést jelképező rituálé.
Nem számít, hány év telt el, úgy emlékszem a gimis emlékekre, mintha tegnap lettek volna: azok voltak életem legszebb évei.
Bárki bármit mondhat a gimnáziumról, mert mi leszünk a történeteink mesélője.
Talán az érettséginek nem is a tökély volt a lényege, hanem az, hogy együtt lehettünk.
Az emberben ott rejlik az egész világ, s ha tudod, hogyan szemléld és hogyan tanulj belőle, a kapu előtted, a kulcs pedig a kezedben.
Mindenki képes elérni célokat. Ne hagyjátok, hogy elbátortalanítsanak, amikor szeretnétek valóra váltani egy álmot. Végül, használjátok ki, hogy fiatalok vagytok! Akkor is ragaszkodjatok álmaitokhoz és céljaitokhoz, ha a megvalósításuk lehetetlennek látszik!
Legyen az életed utazás, haladj afelé, amire vágysz, hagyj magad mögött mindent, amit cipelni nehéz.