Végh György

A hazugság olyan, mint a levegő. Csak a hiányát vesszük észre.

Minden szakításomba belehaltam kicsit, és lelkemnek azt a részét, amelyikben az a szerelem élt, megöltem magamban, hogy újrakezdve az életemet, menjek tovább a sorsomon, végzetem felé.

A hazugság úgy hozzátartozik az élethez, mint az emberhez a bőr, a száj. (...) Nemcsak nyelvvel lehet, érzésekkel, tettekkel, gondolatokkal is. S ezzel mindannyian úgy vagyunk, mint a "nem szabad" szavakkal. Naponta százszor mondunk mást barátainknak, feletteseinknek, ellenségeinknek, az egész világnak, mint amit érzünk, hiszünk, vallunk, mint ami a meggyőződésünk.

Ó, a képzelet hatalmas adomány! A leghatalmasabb valamennyi között a földön. Akinek Isten megadta ezt, annak mérhetetlen, legyőzhetetlen erőt adott. Azt nem lehet tönkretenni, megölni, megfojtani, agyonverni. Az is szenved - mint ahogy én is szenvedtem, és szenvedek ma is és a jövőben is még sokat -, de az csak tisztább és jobb lesz, emberebb ember lesz. Akinek képzelete van, gúzsba kösse, bilincsbe verje bár bármilyen földi hatalom, szelleme töretlenül, tisztán szárnyal a magasba. Annak csak a testét lehet eltiporni, a lelkét soha.

Egy szerelem kezdete csupa dátum. A megismerkedés, az első randevú, az első meghitt séta, az első érzékenyebb kézfogás, egymásba karolás, az első csók, az első vallomás, az az első érzéki összeborulás, az első ajándék, az első civódás s utána az első kibékülés - de mit folytassam? Ha egy szerelem - mint ahogy korunk megköveteli - elég rohamos, a hónap minden napjára esne valami ünneplésre, megemlékezésre méltó forduló.

Az emlékezés bennem olyan, mint egy tó hullámverése. Körökben, egyre táguló körökben jön, feltartóztathatatlanul, míg el nem simul a tükre. S aztán másutt bomlik meg a víztükör, más emlékek tódulnak fel, s nyomában ismét mások. S ami kicsit kimagaslik, olyan, mint egy-egy szirt az elfelejtett múlt tengerében.

Mindig csodákra vártam, mint apró gyermek, hogy egyszer igaz legyen, amit mesélnek nekem, hogy lássam az angyalokat és a tündéreket, hogy kicsiny mackócskám életre keljen és dörmögve táncoljon, s hozzám dörgölőddzék, ha mindenki elhagy is. Mindig csodákra vártam! És most is, minden este úgy fekszem le, mint aki reggel talán egy más életben, más emberek közt ébred, és csak ámuldozik majd, hogy mily keserves, mily nyomasztó volt az álma.

Ugyan mi a fenének él akkor kétmilliárd ember a földön, ha én ilyen szerencsétlenül egyedül vagyok, roppant sorvasztó magányomban?

Ölj meg, ha már ölelni nincs karod: öld minden ízem és sejtem külön meg - és szórd bitangul szerte-szét, nehogy még halottaimban is akarjalak.

Az élet olyan, mint a spiritusz, ha nem gyújtják meg: nem ég.

Félsz tőlem, mert beléd ivódtam: a szád: a szám, kezed: kezem - és érzed, percről percre jobban: benned, ha sírsz, én könnyezem.
Ó, hasztalan dobbant a lábad, s hiába morcolod szemed - eszed úgyis hiába lázad: örökre megsebeztelek.

Ha lelkem olykor kóbor kiskutya, ne kösd meg láncra, hagyd csak kóborolni, meglásd, magától sompolyog haza, nem kell örv hozzá s más effajta holmi, bundácskáját nem kell ám elporolni, csak hagyni kell, sorvassza bú s hideg: eszébe jut akkor majd jó kezed, mely hajdanán oly sokszor elbecézte s farkát csóválva visszaténfereg úrnője ringó-ringató ölébe.

Nem oldhat ki belőlem senki sem - csak üldögélek, nők mellett, riadtan és ajkukról a te szavad lesem: téged kereslek minden mozdulatban, minden percem, csókom megmérgezed - mennyit átkozlak még, hogy rád akadtam s velem így megszoktattad mérgedet!