Vajda János
Nem vész el innen semmi, semmi, Csak ami nem bírt megszületni.
Üdvözitő csók, mely elcsattan, Mi megesett, lett, halhatatlan. Csak a testet nem öltött ábránd, Be nem telt vágy, el nem lobbant láng, Az elszalasztott meddő óra Nem fordul itten vissza jóra; Csak az van halva itt örökké, A mult nem hozza vissza többé. Soha többé!
Szeretlek, mert oly szép szemed van, Hogy nappal van, hol az ragyog; Még a lelkemben sincsen éjjel, Pedig én oly sötét vagyok!
Teljesen ártatlan nincs a földön semmi, A vízzel is lehet jót vagy rosszat tenni.
A gondolat, hogy e mindenség Nem lesz se több, se kevesebb, S isten se törli azt le végkép, Mi egyszer itten megesett...
Mit lelkem eddig félve sejtett, Előttem áll a nagy titok, Hogy csak az halt meg, ami nem lett, S az él örökké, ami volt.
És nem tudom, mi fáj majd jobban: Mi itt örökre elveszett, Vagy ami él a multban, s onnan Kivenni többé nem lehet?
Minden szépség annyit ér csak, Mire becsüli magát, Ne add magad egy világért, S többet érsz, mint egy világ.
Hátha minden e világon, Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?...
Szomoru csillag, életátkom képe, Sugár ecset, mely festi végzetem, Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe, Te mindenütt egyetlen, idegen!...
Szeretlek, mert fölfoghatlan vagy; Bűvös-bájos fátyol föd el. Szeretlek, mert olyan titok vagy, Amiben mégis hinni kell.
S helyet cserél bennünk a fájdalom; És folyni látom, majd ha már késő lesz, A megbánásnak könnyét arcodon.
Ez a világ, e földi élet Mi más az ifjúnak s a vénnek! Előbb arany, utóbb csak talmi, S a vége az, hogy meg kell halni.
Hogy van teremtmény, átkozott Ég s földtül, egyedül; Kit Isten, ember elhagyott S hozzátok menekül -
Nem gyógyulni, enyhülni csak: Mert orvost nem talál; Kinek az élet kárhozat, S nem vigasz a halál...
Valóban elfeledkezem, S mit érzek, nem tudom: Jövő-e, mult-e vagy jelen? Öröm vagy fájdalom?
Sajgó szegény szív! ím hogy cserbehagy Erőködő, vergődő emberagy! A végtelen világ, az egyetem Hallgat közömbösen, részvéttelen.
Oh hogyha égi, földi itten Mi kavarog, mind csalfa, gaz; Színlés, csalás, hazugság minden, Csak lenne bár ez egy igaz!
Ölj meg, de igazán, valóban, Örökre öld meg lelkemet. Ne keljen gondolat agyamban, Ne tudja, hogy volt s még lehet...
Szerelem, szerelem... Édes ölő méreg; Mulandó istenség, Halhatatlan féreg...
Ölelj meg, csókolj meg, S élek beléd halva - Örökké ölelve, Örökké csókolva!
Nincs ok a teremtő észben, Égen, földön hatalom, Oly erős, mint amit érzek miattad, a fájdalom.
S valami fáj mindkettőnknek, Neked a bűn, nekem a vád. Pásztoróra kéje helyett Szellemóra!... isten hozzád!
Adtál mézet, virágot is; Megátkozzalak-e téged? Hogy te sem adsz ingyen semmit; Ernyőd ára: kígyó, méreg...
S én elhagyni mégse tudlak! Hozzád járok és rád nézek Szótalan és iszonyún, mint Gyilkosára a kísértet...
Nem voltál - és nem lehetsz már Soha enyim, jól tudom; Oh tudás, megátkozott fa! Elveszett paradicsom!...
Szeretlek én téged nézni. Oly szép lánggal ég szemed; Eloszlatja búmat, mint a Nap a sötét felleget...
Nem szeretlek... miért hazudnám, Hitegetném magamat? Ohajtlak, de nem szeretlek; És a szívem majd megszakad.
A multból fölmerül egy pillanat, Mint óceánból elsüllyedt sziget: És látom újra ifjú arcodat, mikor még másért nem dobbant szíved.