Hartay Csaba

Elmondjam, milyen volt maga a csók? Hát, várjál, hogyan is kéne elmondanom. Olyan sikamlós, nyálas, olyan puha. Mintha beledugnád a nyelved egy kagylókonzervbe. Nem ettem még kagylókonzervet, de el tudom képzelni, hogy az állaga olyan lehet a csóknak, vagyis a nyelveknek, ahogy sikamlanak egymással, vagy nem tudom. Az íze persze nem olyan, kár is ezen poénkodnod, el is hánytam volna magam. (...) Nem megy nekem ez a csókhasonlat, hagyjuk. Csók volt, és kész. Vagy várjál, megvan! Mintha egy élő, lüktető, meleg eperbe dugnád a nyelved, az meg visszatámad.

Idétlen hülye gyerekekkel egyetlen jó kiscsaj sem áll le. Nem muszáj iszonyat menőnek lenni, az sajnos nekem sem jön össze mindig, de azért kell egy kis vagányság.

Ezt beszívtam. Ez a szerelem sem egy végtelen boldogság, itt is lehet idegeskedni rendesen.

Nincs rendben valami ezen a világon a szerelemmel. Olyan megfoghatatlan, olyan rövid, és egyből eltörik, mint valami kis porceláncsésze.

Nem igaz, hogy nem lehet néha lazítani. Milyen lesz felnőttnek lenni? Állítólag most a legjobb nekünk. De mi ebben a legjobb? Sehova nem mehetünk kéredzkedés nélkül, nyaggatni kell anyuékat, hogy hadd menjünk horgászni, le a térre, bárhová. A diszkózáshoz meg napokig kell udvarolni nekik, eljátszani, hogy örömmel porszívózunk (...). Zsebpénzünk alig, egy hamburgerre is úgy kell kuporgatni, meg bevetni minden trükköt, hogy összejöjjön a zseton. Mitől olyan jó buli ez? Ha most a legjobb nekünk, akkor valószínűleg rohadt szar lesz felnőttnek lenni.

Ez a bácsiság nagyon béna dolog, ezt kéne kitolni jó sokáig, hogy ne bácsizzanak le minket, mert ha ez megtörténik, ott már nagy gondok vannak. Onnantól lehet idétlenül jófejkedni, hogy ugyan, gyerekem, ne bácsizz, tegezz nyugodtan, de akkor már késő, azért bácsiztak le, mert te már bácsi vagy, annak nézel ki, kiérdemelted a bácsiságot, ennyi, tata vagy, neked már csak nyanyák jutnak, a csajok maradnak a nagymenő srácoknak.

Biztos, hogy létezik egy nap, amikor még gyereknek számít az ember, mondjuk egy szerda, és akkor csütörtökre már kamasznak tartják. Mondják, hogy ez egy hosszú folyamat, de akkor is csak van egy határvonal, hogy gyerek, gyerek, gyerek, hopp: kamasz.

Tudod, mit kéne? Olyan huszonöt éves korig eljutni, és megállni abban az életkorban. Ott már minden oké, jönnek a csajok, nem vagy már taknyos, de még tata sem, senki sem szólhat rád, ha van pénzed, oda mész, ahová akarsz. Nem fáj semmid, nincs semmi bajod. De az a baj, hogy nem lehet megmaradni egyetlen életkorban sem. Valamiért ez az idő folyamatosan telik.

A kritika akkor érdekes, ha keményen beszól, megmondja a tutit, leleplez, hogy meztelen a király, csak ne nekünk címezzék - ez az általános nézet.

Ha nem szarik a paraszt, nem eszik az úr, ez mindig is így volt. Megnyomorítják a gazdákat.

A költő hajlamos az őszi kesergésre, így van ez rendjén, évente lehet hisztizni, hogy elmúlt a nyár. Egyébként meg nem múlt el, a szeptembert simán hozzá lehet csapni a nyárhoz, évek óta egyenrangú partnere az augusztusnak.

Az élet útja rögös, a mezőgazdaságé még inkább.

Ha egy ház lakatlanná válik, rögtön beindul a romlás. Ahogy kiköltöznek belőle, már nincs, aki visszaszegeljen egy lécet, megigazítson egy elmozdult cserepet.

Traktor, te nagy dög, te elefánt. Te gázolajzabáló bunkó, böhöm böszmeség. Útelfoglaló, forgalomlassító. Hány káromkodást vagy képes elviselni magad mögött? Ahogy torlódnak lassúságod farvizén ugrásra kész autók, de nem tudnak kitörni, mert kanyarban tökölsz előttük harminccal, negyvennel. Traktor, de szeretlek, hogy rohadnál meg, amikor kikanyarodsz elém a főútra.