IDÉZETEK A VÉLEMÉNYRŐL
Az ember csak idegeneket szeret igazán. Akiket nem ismer, akik tele vannak titokzatossággal.
Az emberek azzá válnak, aminek gondolják magukat, vagy amit tapasztalataik szerint mások gondolnak róluk, mégpedig olyan alkudozási folyamat keretében, amely állandó mozgásban van, mint a hógörgeteg.
Nem várhatjuk, hogy mindenki egy véleményen legyen. (...) Bizonyos százalékunk mindig is seggfejként fog viselkedni.
Nem csak a párkapcsolatunk különleges kapcsolat. Ilyen kapcsolat fűzhet minket barátokhoz, társaságokhoz, javainkhoz és eszmékhez is. Különleges kisugárzással ruházhatsz fel egy tanítót, terapeutát, gurut, házi kedvencet, sportot, étrendet, hazát, ruhadarabot vagy kocsit. Megőrülhetsz egy filmsztárért, énekesért, íróért. Vonzódhatsz egy eszméhez, például egy politikai irányzathoz. A rádióból és a tévéből ömlenek a vöröslő fejjel ordibáló elemzők, akik elmondják, miért van igaza az ő pártjuknak, és miért nincs igaza az összes többinek. Akár egy helyhez is kötődhetsz, például nyaralhatsz minden alkalommal ugyanabban a hotelszobában. A lista végtelen. Az ego bármit különlegesnek kiálthat ki, és ha megengeded neki, akkor meg is teszi.
A XX. századnak volt értelme, és bár ne lett volna; a XXI. századnak nincs értelme, és bár volna.
A fő baj az emberiség jelentős hányadával, hogy folyton okoskodni akarunk, előtérbe helyezve saját véleményünket, ezáltal elnyomva az esetleges ötletes felvetéseket, jó megoldásokat.
A külföldön jólétben hempergő ismerőseid mindig jobban tudják, hogy neked az itthoni posványban melyik politikai párttal kellene inkább szimpatizálnod, és ennek nyilvános posztban és üzenetben egyaránt hangot is adnak időnként.
Az olyanok tesznek naggyá bennünket, akik másmilyenek, mint mi.
Minél inkább dühbe gurulok, annál inkább igaza van. (...) Ha fölmegy a vérnyomásom, akkor nagyon. (...) Az embernek az egója egy kis barométer lesz, amin mérni tudja saját hamisságát.
Azt tartom (...) erkölcstelenebbnek, ha a műkritikus belevájkál egy ember magánéletébe, ha egyébként műve, amelyet alkotott, kifogástalan. A festő munkája és magánélete olyan, mint a gyermekágyban fekvő asszony és újszülött gyermeke. A gyermeket kell néznünk és nem szabad felhajtanunk a szülő asszony takaróját, hogy megnézzük, véres-e az inge.
A kritika és a hibáztatás függőség. Ráadásul igen költséges függőség, mert ez rombolja legsikeresebben a párkapcsolatok meghittségét.
Vegyük végre tudomásul: az állat nem rossz és nem jó; az állat állat.
Teljesen mindegy, milyen pozícióban van valaki, ha nincs igaza, az ember nem hagyhatja szó nélkül.
Civilizált emberek akkor sem esnek egymásnak, ha eltérő a véleményük vagy a világlátásuk.
Amint valaki azt mondja, nekem igazam van, te pedig tévedsz, máris lemond a párbeszéd lehetőségéről.
A kockázatos oldala annak, ha számít mások véleménye, az, hogy végül, csak azért, hogy megfelelj elvárásaiknak, az általuk felállított biztonságos keretek között maradsz.
Még ha nagyon akarod is, nem tehetsz mindig mindenkit boldoggá. Az emberek amúgy sem szeretik kimutatni, hogy bármitől is boldogok lennének, pláne nem úgy, hogy közben elismerik a másikat. Szeretik, ha találnak benned valamit, amin felhúzzák magukat, olyan dolgokat, amik szerintük az ö dolgaikhoz képest alantasak, és ettől (ideiglenesen) jobban érzik magukat.
Mindig sajnáltam kicsit a politikusokat. Valakinek őket is sajnálnia kell, nemde? Az élet összes területével kapcsolatban tisztázniuk kell magukban, hogy mit hisznek - ami önmagában nézve elég kemény dolog -, aztán egész életükben ehhez kell tartaniuk magukat.
A soha meg nem lévő szavazó bizalma könnyebben elnyerhető, mint a mélyen csalódotté. Ez utóbbi megbántva, átvágva érzi magát, őérte sokat kell küzdeniük a politikacsinálóknak, hogy ismét hinni tudjon bennük.
Meg kell őrizni azokat az apróságokat, amitől jó, amitől szép az élet: az egymásra való figyelést. Anélkül, hogy megismernénk egymást, sose alkossunk véleményt.
Szabad országban élünk, ennélfogva tiszteletben tartjuk kivétel nélkül bárki (éktelenül buta) értékrendjét és óhaját.
Vannak olyan kérdések, amelyekre nem lehet egyértelmű választ adni.
Nincsen sem jó, sem rossz élet. Önmagában semmi sem becsületes, sem nem gyalázatos, sem igazságos, nem igazságtalan, nem kellemes, sem nem kínos, nem jó, sem nem rossz. A vélekedés adja a dolgoknak tulajdonságaikat, mint a só az ételek ízét.
Annak a társadalomnak, amelyben az emberek nem mondhatják el a véleményüket, nincs jövője.
Porszem vagyok a világ gépezetében. Porszemmé vált a világ a gépezetemben.
Veszélyes a kardot a hüvelye alapján megítélni.
Amit egy briliáns és az amerikai politika iránt érdeklődő tizenhat éves tűpontosan lát, azt egy hetvenéves, okos és az amerikai politikában évtizedek óta mélyen benn lévő amerikai kibékíthetetlenül másképp látja; nem azért, mert máshonnan jönnek, hanem mert egy másik univerzumban élnek, ugyanazon a Földön. Mást jelentenek a szavak: "jog", "oroszok", "hírek", "újság", végül mást az egész politika is - nem a pillanatnyi ellentétek ügyes elrendezését, hogy békésen tudjunk együtt élni, hanem élet-halál harcot, melyben csak egy maradhat, inkább mi, mint ők, bármi is legyen a mi és bármi is az ők.
A politika a jövő megszerzésének versenye, ennek a szabad nyilvános beszéd az eszköze.
Csak akkor érdemes beszélni valamiről, ha az ember elég árnyaltan tudja megközelíteni a témát.
Hogyha kiállsz a porondra, és valamit mondasz, akkor téged nagyon fognak utálni. Imádni is, de utálni sokkal hangosabban.
A semlegesség legtöbbször nem más, csak egy enyhébb kifejezés a gyávaságra.
Mások rólunk alkotott véleménye messze nem olyan fontos, mint ahogyan hisszük. A presztízsünket, hírnevünket és tekintélyünket érintő változásokra adott érzelmi reakcióink túlzottan erősek. Más szóval, még mindig a kőkorszaki szinten állunk ebben a tekintetben. Annak a tényleges hatása életünkre, hogy valaki az egekig dicsér, vagy éppenséggel besároz minket, sokkal kisebb, mint ahogyan azt büszkeségünk vagy szégyenérzetünk elhiteti velünk. Éppen ezért jobb, ha függetlenítjük magunkat ettől.
Öregkorodban olyan híred lesz, amilyet megérdemelsz.
Az agyunk egy véleményvulkán, amely folyamatosan dobja ki magából a véleményeket és a meglátásokat. Az gyakorlatilag mindegy, hogy a kérdés fontos-e vagy sem, megválaszolható vagy megválaszolhatatlan, összetett vagy egyszerű. Agyunk úgy szórja a különféle véleményeket, mint a gyerekek a konfettit.
A véleménymentesség nem a szellemi korlátoltság jele. Ne szégyenkezz emiatt. Éppen ellenkezőleg! Az intelligencia jele. A véleménymentesség előny, egyfajta erősség. Nem a túlzott információáradat napjaink problémája, hanem a túlzott véleményáradat.
Minél kevesebb elhamarkodott véleményt alkotunk, életünk annál boldogabb lesz. Meg merem kockáztatni, hogy véleményünk 99%-a egyszerűen felesleges. Csupán egyetlen százalék számít. Azok, amelyek magán- vagy üzleti életünket érintik.
A véleményeink nem sokban különböznek ruháinktól. A ruhákat is magunkra húzzuk, éppen azt, amelyik divatos, vagy konkrétabban azt, amelyiket a referenciacsoportunk visel.
A legtöbben csak áthaladnak az életen, és soha nem alakítanak ki erős nézeteket a dolgokkal kapcsolatban, vagy következetesen a közmegegyezés mentén haladnak.
Ha azt veszed észre, hogy a többséggel értesz egyet, ideje szünetet tartani és elgondolkodni.
Az ízlések és a szokások határai nem változatlanok s nem változtathatatlanok.
Az élet értelmetlen úgy, ahogy van, de épp ez az értelme, hogy nincs neki értelme, mert olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig erő pocsolyában ugrálnak, észszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni.
Amikor az ember fel akar állítani vagy támogatni akar egy elméletet, milyen ügyesen kényszeríti a tényeket saját szolgálatára!
Ha valamit egyszer elfogadott az emberi értelem - akár mert régtől fogva igaznak ismerte el, akár mert örömét lelte benne -, később mindent úgy rendez, hogy ezt alátámassza és összhangba hozza vele. És jóllehet seregestül jelentkeznek ellentétes értelmű tények, ezeket figyelmen kívül hagyja, semmibe veszi vagy kivételekké nyilvánítja, úgy állítja félre őket az útból, a legnagyobb károkkal és veszedelmekkel sem törődve, csak azért, hogy kezdetben felállított tételeinek tekintélyén csorba ne essék.
Aki ítélkezik mások felett, bármilyen formában teszi is, az teljesen biztos, hogy nincsen kibékülve saját magával. Ha rendben lenne belül, akkor nem türemkedne ki belőle folyamatosan az az égető vágy, hogy mások felett pálcát törjön, és kifejtse a szerinte helyes és sohasem építő véleményt.
Akit erőszakkal győznek meg, annak nem változik a véleménye.