IDÉZETEK HALOTTAK NAPJÁRÓL
A halottakhoz való hűség a legjobb jellemek sajátja.
A halál olyan súlyos veszteség, hogy valójában sohasem lehet feldolgozni. Az emléke elhalványulhat a szeretett személynek, de a hiánya mindig megmarad.
A hagyomány nem azt jelenti, hogy az élők halottak - azt jelenti, hogy a halottak élnek.
A halottak az élők emlékezetében élnek tovább.
Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága. Az egyik tele van az alakító művészet fenséges alkotmányaival. Sírboltok, emlékek, áhítat oltárai, remek szobrok, bölcsesség szülte, bánat sugallta sírversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői erők gyűjteménye. De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe sem jut, aki alant porlad. Eszembe se jut, aki fájdalmának vagy hiúságának tömegével, pénzének és a szokásnak súlya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány köti le a figyelmet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben. Jobban szeretem a virágot a síron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik, nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott emlékezete az élők szívében. Aki a virágot ülteti és ápolja a síron: annak keze, szíve és lelke ott van a mellett, aki a sírban nyugszik. S ha már nem dobog a szív, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt: megszűnik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és sugarait? Ha már úgy sincs kinek.
A sötétség nagylelkű. Türelmes. Mindig győz. Ám erejének szívében ott lakozik a gyengesége: egyetlen magányos gyertya elegendő, hogy elűzze őt. A szeretet pedig több egy magányos gyertyánál. A szeretet képes lángra lobbantani a csillagokat.
Meggyújtják a gyertyát, a láng felszökik, kinyújtózik. Örül, hogy életre keltették. Ráfekszik minden fuvallatra, légmozgásra, kihasználja azokat, tudván, milyen rövid az élete. S lassan elfogy, egyre szomorúbb, egyszersmind egyre kétségbeesettebb, végül már reszket, csapong, mielőtt belefúlna az olvadt viaszba.
A halottaknak szükségük van ránk, hogy emlékezzünk rájuk, még ha nem is tudunk, csak annyit mondani, hogy sajnálom, amíg a szó minden jelentőségét elveszti és olyan lesz, mint a levegő.
Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
A gyász örökké tart, és ha nem tart örökké, akkor nem valódi gyász.
Égett a gyertya és meglobbant, ha a lehelet, vagy a gondolatok elreppentek mellette; a lehelet aztán szétesett, a gondolatok fáradtan leszálltak, mint a haldokló madár, és elmúltak.
Halottja van mindannyiunknak, Hisz percről-percre temetünk, Vesztett remény mindenik percünk És gyászmenet az életünk. Sírhantolunk, gyászolunk mindig, Temetkező szolgák vagyunk! - Dobjuk el a tettető álcát: Ma gyásznap van, ma sírhatunk!
Szent napján a kegyeletnek Én is felgyujtom mécsemet, S míg árnyaik körüllebegnek Szárnyadon, bús emlékezet: Imádkozván ím újra látom S ontom értük hő könnyemet - Vágyam, szerelmem, ifjuságom: Halottaim - pihenjetek!
Amikor meghalunk, nem az marad utánunk, amit a síremlékművünkre vésnek, hanem az, amit mások életébe szőttünk.
Aki ember volt, küzdő, tiszta ember, változzék át bár porladó rögökké, az élőkben tovább él - mindörökké.
A halottak láthatatlanok ugyan, de azért jelen vannak.
A halottak minden emléke értékes marad, ha jelentettek valamit számunkra életünkben.
Halottak napján a halottak vigyáznak az emberre.
Mifelénk a halottak napja a legfontosabb ünnep (...). Ilyenkor tízmillió gyertya gyúl, a holtak szellemei kikelnek a sírból és karöltve járnak körbe, mindenki felkerekedik, hogy találkozzék a halottaival, azok meg üdvözlik az élőket.
Van egy nap, amikor kimegy a falu a temetőbe, virággal és fénnyel, ami elmúlik, és békével, szeretettel, ami nem múlik el. Nincs már ezen a napon fájdalom, csak enyhe távoli szomorúság úszik a táj felett, mint maga az ősz bánatos, ködös álomra készülő ragyogása.
Látogattunk. Minket senki se látott. A temetőbe vittünk ki virágot. Kik idejöttek egyszer, egy napon, ki voltak írva sok-sok kőlapon. Elmondtad, Nagyi, mi élők vagyunk, De közülünk egyenként itt hagyunk valakit mindig...
Mindenszentek: hideg ősz bolyg a szellem fázva, fázó népség temetőz sírokon gyertyázva. Jaj az év temető, mindennap egy holt, minden napra minden éj ráírja, hogy: Volt.
A sír nem csupán egy gödör, amelybe elásnak egy holttestet vagy egy urnát, hanem menedékhely a szeretteink szívének, akiket az elhunytak hátrahagynak.
A bánat eme perceiben (...) nincs helye hangos szavaknak.
A novemberi sírlátogatás sok ember számára puszta konvenció, vasárnapi "program", mint ahogy az ünnepek tartalma, úgy a gyász tartalma is gyakran formasággá csupaszul. De legalább annyian vannak, akik az egész évben bennük rezgő, szelencébe zárt emlékezést engedik ezekben a napokban fájdalmassá áradni - hogy azután fegyelemmel viselhessék tovább.
Életem egy szakasza lezárult. Már régen el kellett volna felejtenem az egészet. Egy nyári románc, akármilyen intenzív, akkor is csak egy nyári románc volt. Talán szerelmes is voltam belé, igen, valószínűleg, de gyerekek voltunk még. A gyerekszerelmek ritkán élik túl a vért és a halottakat. Vannak ajtók. Én pedig becsuktam ezt az ajtót. Lucy a múlt részévé vált. Sok időbe tellett, mire ezt elfogadtam. De megtettem, és sikerült is zárva tartanom azt a nyavalyás ajtót. Most mégis ki kell nyitnom.
Állunk a fényes sírok körül - levelekre lebbenő árnyak - s pár percre megint világosabb lesz halottaink örök éje.
Mindenszentek ünnepe az előttünk álló és hívogató cél ünnepe (...), az örök élet ünnepe, amelyhez nemcsak az elhunyt boldogok tartoznak, mi, a földön élők is - a reménységben.
Mindenszentek ilyen ünnep Kijár hát a tisztelet Azoknak, kik nekünk voltak De velünk ma már nincsenek.
Mindenszentek ünnepe és halottak napja (...) fontos üzenetet hordoz, amire érdemes odafigyelnünk. (...) Bárcsak tudnánk igazán, mélyen összetartozó emberek lenni, az odaátra költözöttekkel és az idelent maradottakkal egyaránt.
A halál témája foglalkoztat bennünket leginkább mindenszentek ünnepén és másnap, halottak napján is. Ám minél többet elmélkedünk felette, annál sűrűbb köd fedi el előlünk a nagy titkot.
a legárvább akinek még halottai sincsenek bora ecet könnye torma gyertyájának is csak korma álldogálhat egymagában kezében egy szál virággal
Vannak csillagok, melyeknek fénye világít a földön, Mikor ők maguk már régen nincsenek helyükön. Vannak emberek, akiknek csillogó emléke világít, Amikor ők maguk már nincsenek köztünk. Ezek a fények csillognak és különösen, Ha sötét az éjjel: mutatják az utat az embernek.
A tegnapi nap a halottaké s az emlékezésé volt. A csendes temetők felékesültek. Az ősztől letarolt sírhalmokon melegítő világító mécsek égtek, koszorúk feküdtek. (...) Aztán, öregbedett az este, kialudtak a mécsek. Az emlékezők serege hazatért... Egy esztendeig ismét éjszaka lesz a temetőben.
Ma a halottak napja van! Nem a csüggedés merev fájdalmával, de a kegyelet meghatottságával lépünk e hantokhoz, s egy könnyet ejtünk... rájok, koszorú gyanánt... Ez a könny, mely beszivárog a rögökön át az életrehívó emberi akarat igaz csöppje... súgja meg a halottaknak valamennyink hívó üzenetét...
Szívek, tilos a nagy világítás, S virág sincs annyi már, Elpazaroltuk régi ünnepen; Egy-egy szálat visz némán, könnyesen, Ki ma este a temetőbe' jár. Hiába, virág sincsen annyi már.
Fájdalmunkat ma rejtegetni nem kell. Halandó, gyönge testvérek vagyunk ma. Sirok között egyenlő minden ember, Akár ott sirva, akár oda jutva.
Amikor besötétedik, a temetőben számtalan gyertya gyullad ki, mintha csak gyermekbált rendeznének a halottak. Igen, gyermekbált, mert a halottak ártatlanok, mint a gyermekek.
Ha szeretsz valakit, az sosem érhet véget. Továbblépünk, mert muszáj, de az elhunyt a szívünkben marad.
Ne jöjj el sírva síromig! Nem fekszem itt, nem alszom itt. Ezer fúvó szélben lakom, Gyémánt vagyok fénylő havon, Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén.
Mit gyászolunk? hitet, szerelmet, Egy álomnál tündéribb valót. El nem csókolt csókot, százat, ezret, Bűnöst, hűtlent és vérforralót. Még ajkamon kisért illata S nem sodorja onnét el, csak a Vén halál maga. Ő cirógatja ma barna hajam. Halottak napja van.