Ady Endre
1877. november 22. — 1919. január 27. magyar költő és publicista
Nem volna más vallás, Nem volna csak ennyi: Imádni az Istent És egymást szeretni... Karácsonyi rege Ha valóra válna, Igazi boldogság Szállna a világra...
Nagyon szép kis társaság volt. Egyik léhább, mint a másik. Átgondolok minden órát A keserű búcsuzásig...
Áldott kezeddel símogatsz meg, Anyám. Intő szavad még mintha hallanám, Míg rám borulsz S áldott kezeddel símogatsz meg.
A régi intést elfeledtem, Anyám. Azért zúdult annyi vihar reám; Úgy összetört... A régi intést elfeledtem.
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek, Kínoz a fény és kínoz a harmat, Téged akarlak, eljöttem érted, Több kínra vágyom: téged akarlak.
Bár zord a harc, megéri a világ, Ha az ember az marad, ami volt: Nemes, küzdő, szabadlelkű diák.
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg, Csillag-sorsomba ne véljen fonódni S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak: Általam vagy, mert meg én láttalak S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Már vénülő kezemmel Fogom meg a kezedet, Már vénülő szememmel Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig Maradok meg még neked, De a kezedet fogom S őrizem a szemedet.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, De elkisérjen egész a siromba.
Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, Lennék valakié.
Ahol mások élnek, szeretnek, Én eljöttem ide betegnek, Csókot temetni, álmot dobni, Nyugodt partokon nem nyugodni.
Sem utódja, sem boldog őse, Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek, Nem vagyok senkinek.
Új év Istene, tarts meg Magamnak S tarts meg mindenkit A réginek, Ha lehet: Boldog új évet kivánok.
Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek.
Bevégzett csókkal lennénk szívesen Megbékült holtak, De kell az a csók, de hí az a tűz S mondjuk szomorún: Holnap. Majd holnap.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg, Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes, Adj kínt nekem, a megéhezettnek: Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Nem szerettem Soha Náladnál senkit busongóbban, Vágyóbban és ismerőbben, Tenger-rosszban és csermelynyi jóban, Ahogy vagy és aki vagy.
Ájultan és káprázón néztelek, Arany, valóság, kóborlás, itthon S láttam mindent, Mitől borongtam s bolondultam titkon.
És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
Vége van. A függöny legördült, Komisz darab volt, megbukott, Rám tán halálos volt a játék, Magának érte taps jutott. Így osztják a babért a földön, Hol a szív sorsa siralom... ...Hány ily darab játszódott már le Ezen a monstre-színpadon?
S kiszállunk majd egy csodálatos tájon, Hol semmi sincs, csak illat és meleg: Fölszikkasztjuk a könnyeinket S megengeded, hogy szeresselek...
Két rohanó lábam egykoron Térdig gázolt a vérben, S most nézd, Uram, nincs nekem lábam, Csak térdem van, csak térdem.
Tied vagyok én nagy haragomban, Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban Szomorúan magyar.
Ez a szomorú magyar róna, Halálszagú, bús magyar róna, Hány megölt lélek sikoltott Bús átkot az egekig róla.
Harang csendül, Ének zendül, Messze zsong a hálaének, Az én kedves kis falumban Karácsonykor Magába száll minden lélek.