IDÉZETEK A REMÉNYRŐL
A remény soha nem tűnik el. Csak belepi a rozsda.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Olykor meg kell törnünk, hogy befogadjuk a fényt.
Álmaimban mellette lehetek. (...) A fájdalom könnyei a remény folyójává válnak.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Minden éjszaka egyszer reggelbe fordul (...). Lehet, várnunk kell, de eljön.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Ha az embernek nincs, amit várjon, akár halott is lehet.
Az utolsó remény minden pénzt megér.
A világ leggyorsabban múló, és amint elmúlt, a leggyorsabban újra elkapható betegsége: a remény.
Naivnak vagy talán csak butának kell lenni ahhoz, hogy tudjuk, mi a vége, mégis abban reménykedjünk, hogy most nem úgy lesz.
Nem a ráció számít. Ráció szerint már rég elpusztultunk volna. Akik Magyarországon logikusan gondolkoztak, mindig kétségbeestek. Itt a remény a reménytelenségben van. Abban, hogy a végső órákon, amikor a nemzet sorsán őrködő riadtan takarja fel szemét, amint örvény felé közeledünk - hirtelen titkos erőtartalékok nyílnak fel a lélekben. Erőtartalékok, amelyek túl vannak minden ésszel, akarattal elérthető dolgok határán; erők, amelyek kegyelemszerűen jönnek, amikor már mindenről le kell mondanunk.
A gyeplüjén talán fordít a végzet, Végzi, hogy szebb napok elébe nézek. Megáldja életem, nem lesz kemény, S megadja énnekem, mi csak remény.
Sejtenként múlik ki belőlem az élet nézem és integetek múló árnyképemnek amikor megjelensz egyetlen igazság elég hogy kiváljon az árny és újra életre keljek én.
Annyira keserves dolog a remény, sokkal keservesebb, mint a harag.
A remény erősebb minden tapasztalatnál.
Mindig akad egy hajszál, ami megmenti a dolgokat.
A remény olyan, mint a mennyország ígérete, mint egy váltó, amelynek a kifizetését állandóan elhalasztják.
Aszály idején a legkisebb felhő is figyelemre számíthat.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, De úgy sejtem, örömhírt hoztam én. Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt Nektek, kiket szerettem, Állván tátott szemmel, csodára várván. Amit nem mondhatok el senkinek, Amit majd elmondok mindenkinek.
A beteljesülés legnagyobb valószínűsége is hagy még egyetlen utolsó kételyt; ezért (...) mindig meglepő, ha valóra válik, amit reméltünk.
Amíg él a beteg, addig mindig van remény.
Reménykedünk. Várjuk a szerelmet. Várjuk az esküvőt, a bézs színű házat, a gyereket. Aztán a gyereket megfésüljük, magunk mellé állítjuk, képeket készítünk, és a csodálatos fotókat kirakjuk a nappaliba, hogy amikor majd átjönnek az emberek, mindenki bennünket irigyeljen, és azt mondják: de szép család. Aztán, amikor hazamennek, elmondják az ismerőseiknek, hogy ezek milyen szépen élnek. Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.
Az élet reményteljes, de ugyanakkor merész vállalkozás. Csak a merészek, a félelmüket és kétségbeesésüket leküzdők tudnak előre haladni, eredményeket elérni. Ha akarjuk, a miénk (is) a jövő.
Ne hagyd senkinek, hogy elvegye a reményeidet.
Végtelen szerelem (sorozat) c. film
Várok valamire, ami talán sosem következik be, mindenesetre a sorsom bizonyos távolban zajló eseményektől függ, amelyekről sem tudomásom nem lehet, sem változtatni nincs módom rajtuk.
Eddig akármennyire szar napjaim is voltak az életben, mindig jött egy jobb.
A remény éles fegyver.
Ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is.
Higgyünk abban, hogy bárhogy legyen, ami jön, mindenképpen szebb és boldogabb lesz annál, mint ami most van.
Azt hiszed, nincs remény? Te magad vagy a remény.
Milyen csodálatos dolog is a remény! Úgy növekszik benned, akár a vadszőlő, körbefonja a szívedet és melegséggel önti el. Míg valaki szét nem tapossa, át nem gázol rajta.
Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.
Elvárás nélkül a remény teljesen parttalan, elvárás nélkül a remény egyszerűen a szükséges, hatalmas változások útjában áll.
Talán a szertefoszlott reményeket követő vádaskodással a legnehezebb szembenézni, ezért az embernek meg kell tanulnia, hogy soha nem szabad túlságosan reménykedni. A kudarcok mindig jobban megmaradnak, mint a sikerek. Az orvosokat pesszimizmusra képezik ki.
A vágyakozás kitartó, folyamatosan fennálló érzés valami iránt, amit nemigen tudsz megszerezni, vagy amit elérhetetlennek ítélsz. Ha úgy gondolod, hogy még fennáll az esélye, hogy eléred, a vágyódást remény színezi meg. Ha elérhetetlennek tartod, a vágyódás reménytelenségbe süpped.
Egyszer minden lenyugszik, egyszer minden megállapodik és valódivá válik.
Egy kis remény ösztönző, de a sok veszélyes. Egy szikrányi elég, de kordában kell tartani.
Minden gondolatodnak teremtő ereje van! Nem mindegy, mit gondolsz, nem mindegy, mit teremtesz. Kigyógyulhatsz minden betegségből, kilábalhatsz a szükségből, élhetsz sikeresen és boldogan, megtalálhatod ideális társadat. Soha ne hidd el, ha valaki az ellenkezőjét állítja. Egyedül tőled függ.
Ostoba dolog a jó szerencsében reménykedni. Ha mindenképp remélni akarsz, reméld inkább azt, hogy a szerencsés idők erős jellemed miatt képtelenek lesznek megszédíteni. Még jobb azonban, ha te építed fel magadban az ehhez szükséges jellemet és önbizalmat.
A szeretet ártalmas hiba, és bűntársa, a remény, álnok illúzió.
Néha nem könnyű látni, milyen jó is lehetne az életünk, nem könnyű látni, miben reménykedhetünk, mert az, ami van, olyan fájdalmas, hogy eltakarja a jövőt. Máskor viszont úgy látjuk, hogy ha elég kitartóan, elég őszintén, teljes szívünkből reméljük azt, amit remélünk, akkor valósággá válhat. Talán ettől olyan különleges dolog a remény.
A pillanat volt ez, mikor az éjszaka elválik a nappaltól, az alvilág a felvilágtól. S talán más is kettéválik ilyen pillanatokban. Az utolsó másodperc ez, mikor a világi és emberi mélység és magasság, fényesség és sötétség még érintkeznek, mikor a szunnyadók felriadnak nehéz és gyötrő álmaikból, a betegek felnyögnek, mert érzik, hogy vége az éjszaka poklának, s következik az áttekinthetőbb szenvedés; a nappal rendszere és világítása feltárja és szétbontja mindazt, ami az éjszaka sötét zűrzavarában görcsös kívánság volt, titkos vágy, nyavalyatörős indulat.
A pesszimista jósokat nem szokták szeretni.
Az emberi lélek állandó hányódása a remény és a félelem között - ez a babona egyik legfőbb oka.
Ez az ijesztő a reményben. Ha túl sokáig hagyod pörögni, hitté erősödik.
Az élethez a reményen kívül nem sok kell.
A félelem fura dolog. Rátelepszik az ember mellkasára, átszivárog a bőrén, a szövetek rétegein, izmokon, csontokon, majd egy lélek nagyságú fekete lyukba gyűlik össze, és kiszippantja az örömöt, az élvezetet, a szépséget az életből. De a reményt nem. Valahogy a remény az egyetlen, ami ellenáll a félelemnek, és a remény az, ami lehetővé teszi a következő lélegzetet, a következő lépést, a következő apró, lázadó cselekedetet.