Ray Douglas Bradbury

Egy számítógépet nem lehet úgy kézbe venni, mint egy könyvet. Ha a könyv új, nagyszerű az illata. Amennyiben a könyv régi, még jobb az illata. Olyan, mint az ókori Egyiptomé. Kezedbe kell venned, és imádkoznod kell hozzá. Zsebrevágod, és sétálsz vele. És örökké veled marad. De a számítógép nem teszi ezt meg neked. Sajnálom.

Lakasd jól a szemed csodával (...), élj úgy, mintha tíz másodperc múlva holtan esnél össze.

A papírzsebkendő korában élünk. Fújd bele az orrod valakibe, utána töröld bele, húzd le a vécében, fújd bele másvalakibe, töröld bele, húzd le. Mindenki a másikból él.

Valamikor réges-régen élt egy átkozottul fura madár. Főnixnek hívták. Néhány száz évenként máglyát rakott, s azon elégette önmagát. Első unokatestvére lehetett az embernek. De valahányszor elégette magát, hamvaiból újjászületett. Úgy látszik, mintha ugyanezt csinálnánk mi is, újra meg újra. De mi tudjuk, amit a főnix nem tudott. Azt ugyanis, hogy istenverte ostobaságot cselekszünk. Minden istenverte ostobaságról tudunk, amelyet sok ezer év óta véghezvittünk. Amíg pedig tudunk róla, hisz itt van körülöttünk, láthatjuk, addig van remény arra, hogy egyszer abbahagyjuk ezt az átkozott máglyarakást, s azt, hogy a közepébe ugrunk.

Nézz körül a világban. Sokkal fantasztikusabb, mint amit az álomgyárakban gyártanak. Ne kérj biztosítékot, ne kérj biztonságot; ilyen állat sohasem létezett. S ha létezne is: a lajhárok családjába tartozna, akik a fán függeszkedve átalusszák életüket.

Nem mindenki születik szabadnak és egyenlőnek, ahogy azt az Alkotmány mondja, de mindenkit egyformává idomítanak. Ha mindenki hasonmása a másiknak, akkor mindenki boldog, megelégedett, akkor nincs többé kiváló, akitől félni kell, vagy akihez a másikat mérni lehet.

Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit (...). Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk - minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeges, hogy ha valamihez hozzányúltunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket.

Mindenről az jut csak eszembe, hogy létezik valami jobb, valami, amiről lemaradtam. Miért is nem lehetünk inkább tudatlanok? Miért nem élhetünk és halhatunk úgy, hogy nem vagyunk annak tudatában, mennyire torz és lehetetlen élet ez?

A dolgok egyensúlyban állnak. Szellemünk azzal egyenlíti ki életünk igazságtalanságát, hogy elmereng önmagunkban, hogy meglelje azt, amit örömmel lát.

Aki nem épít, annak rombolnia kell. Régi dolog ez, akár a történelem vagy a fiatalkorú bűnözők.

Ne ítéld meg a könyvet borítólapjáról!

Eszembe jutottak a könyvek. S most először értettem meg, hogy minden könyv mögött egy ember rejlik. Egy ember, akinek gondolatai támadtak, aztán hosszú idejébe tellett, amíg papírra vetette őket.

Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.

Az ember már-már elhitte, hogy egy újfajta gyermekei készülődnek az emberiség megváltására, virág koszorúzta fejjel, mosolygó ajakkal, minden földi hamisságtól megváltott szívvel, melynek kamráiban méz kering az ecet és a só helyén. Már-már elhitte, hogy boldogok.

Egyszer kimentettem egy kolibrit egy macska szájából. A tenyeremben tartottam az apró madarat, egyik kezemmel befedve a másikat. Nem éreztem a madár súlyát, és nem is tudtam volna, hogy ott van, ha nem éreztem volna a szívdobogását. Így van ez egy jó történettel vagy verssel is. A szívverést kell érezni, nem az olvasmány súlyát.