Várnai Zseni

Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz.

Mert messze vagy, mert messze vagy, olthatatlan a szomjúságom, hangodat, hogyha hallanám, nem lenne több szomorúságom, hogyha látnám szép arcodat, le nem venném a szemem róla, s titkon néznélek éjjel is, álmodban, amikor nem tudsz róla.

Tudhatjuk-e, mit érlel számunkra a holnap? Mi közeledik felénk, amely lesújthat ránk, vagy magasba emelhet bennünket, mit tudhatunk a jövőről, mikor az egész mai életünk egy szakadatlan, nagy bizonytalanság.

Én nem tudok semmi merészet, az én hadakozásom csak ennyi, akárha egy Óceán medrét üresre akarnám kimerni.

Az élet arca nem mindig nevet, bús könnyek szántják sokszor, és a múlt gyötörni jár még, az ég is borult, ha visszapillant rája néhanap.

Én nem tudom, ki győz e viadalban, hogy győztes-e, ki fent áll a magasban, s hogy elbukott-e mind, ki lent a mélyben, sárban taposva nyög nagy szenvedésben, és nem tudom, kit illet a gyalázat, gyalázatos-e, akit meggyaláztak, avagy a kéz az, amely fojtogat? Lázongó szívvel hordom sorsomat!

Én úgy igyekszem megnyugodni: már a szívem se mer dobogni, lélegzetem is visszafojtom, és ami fáj: én ki nem mondom, csitítom magam, hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak: maradjon meg a néma bánat, ott bent a szívben, önmagának!

Az emlékezés akár az álom: átkölti a dolgokat, fölnagyítja, kiszínezi, eltorzítja életünk eseményeit, vagy tündéri széppé varázsolja őket. Föltámasztja a holtakat, megöli az élőket, agyunknak valamely rejtélyes rekeszéből elővarázsol elfelejtett arcokat, érzéseket. Hangokat hallunk: zenét, dallamot, szavakat, soha el nem mondott vallomásokat, és sokszor feledteti velünk azt, ami valóban megtörtént.

Minden kis elszállott percet bánok, amelyben nem fogtalak átkarolva.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug, Gyors röpkeszárnyú szóra az talál, A nagy érzés néma, mint a halál, És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.