IDÉZETEK A SZAKÍTÁSRÓL
Álomtánc volt, csodavilág, Két parázsból gyönyörű láng, De áruló fényt minden csillag meglát, És nézd, most árnyak földje vár ránk.
Társadalmunkat méltán nevezik eldobható társadalomnak. Élelmiszereinket tetszetős csomagolásban vásároljuk meg, amit aztán azonnal a szemétbe dobunk. Az autókat és a háztartási eszközöket is úgy tervezik, hogy hamar elavuljanak. A bútorokat nem azért adjuk jótékonysági intézményeknek, mert már használhatatlanok, hanem azért, mert kimentek a divatból. Még a nem kívánt terhességek is "eldobhatók". Üzleti kapcsolatainkat is csak addig tartjuk fenn, amíg hasznosak számunkra. Nem meglepő tehát, hogy társadalmunk elfogadta az "eldobható házasság" eszméjét is. Ha már nem vagyunk boldogok egymással, vagy kapcsolatunk nehéz időszakon megy keresztül, hagyjuk ott az egészet, és nyissunk egy új fejezetet az életünkben.
A házastárs nem olyan, mint egy félresikerült befektetés, hanem élő személy, akinek érzelmei és vágyai vannak! Életünk bizonyos szakaszában szorosan kötődtünk hozzá, és őszinte szeretetet éreztünk iránta. Olyan mélyek voltak az érzelmeink, hogy nyilvánosan is vállaltuk egymás iránti elkötelezettségünket, "míg a halál el nem választ". Most már közös múlt köt össze minket, esetleg gyermekeket is nevelünk együtt. A házastársunkat nem hagyhatjuk el olyan egyszerűen, mint ahogy a részvényeinktől megszabadulunk.
Nincs olyan válás, ami után a felek "boldogan élnek, míg meg nem halnak". Döntésük következményeit egész életükben viselniük kell. Nem állítom, hogy nincs élet a válás után. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy válás után az élet mindig bonyolultabb, mint előtte volt.
Mivel a házasság egészen különleges emberi kapcsolat, és a házaspárt mély érzelmek kötik össze (legalábbis addig, amíg megosztották egymással az életüket), ezért nem lehet fájdalom nélkül odébbállni. A múlt jó és rossz emlékei velük maradnak, és akármilyen kapcsolatot is tartanak fenn egymással a jövőben, a problémáik nem oldódnak meg.
Magadnak is érezned kell, hogy nem vagy többé, aki voltál. Én nem változtam. Amíg két test, egy lélek voltunk, bízvást számíthattunk arra, hogy boldogok leszünk. Most homlokegyenest ellenkező céljaink csak boldogtalanságot hozhatnak ránk. Hogy mennyit és hogyan töprengtem ezen, arról nem szólok, de kimondom nyíltan, hogy kész vagyok visszaadni szabadságodat.
Minden nyárnak vége van egyszer. Beszélhetünk és megjátszhatjuk, amit akarunk, de ezen úgysem változtathatunk!
Nem adok több szerenádot, Nem leszek olyan áldott, Ki a szívével jól lát, Nem írok több ódát hozzád, Nem hagyom a nagyvilágot Hátra miattad könnyen, Tudom, hogy így lesz könnyebb, Hiába préselsz könnyet.
Menj el, de ne búcsúzz el, a búcsúzást gyűlölöm, Velem leszel addig, amíg illatod a bőrömön, Mást úgysem hagysz itt nálam, és mást te sem viszel el, Csak egy mohó érintést szikrázó testeden.
Olyan voltam számára, mint egy rossz szokás, amivel egyik napról a másikra felhagyott.
Tartsd vissza a lélegzeted, hunyd be a szemed, Használj másokat arra, hogy elfeledj. Csalódott sóhajaid nem lepnek meg, A hazugságokból nincs még eleged?
Az együtt töltött időnk, rövid közös életünk szólama elhalt, ahogy a zene elhallgat, ha lejár a lemez. És nem marad más, csak a csend.
Ha döntesz, dönts. Erősnek kell lenned, ki kell bírnod. Még egy lépés, meg még egy. Menni fog. Csináld végig. Magadért, a boldogságodért, a jövődért. Mert az, ami rád vár, a fájdalomnál már csak jobb lehet.
– Szakitsd, ami szakadni akar, mást úgysem érdemel; hagyd el, aki ma még szeret, különben ő hagy el!
Most kéne abbahagyni, Elfutni, elrohanni, Érzem, hogy holnap már többé nem lehet. Maradni esztelenség, Elmenni képtelenség, Bilincsben él, aki téged így szeret.
Minden megszakított kapcsolat egyben veszteség is, és bár indokolhatjuk azzal, hogy a másik miatt történt, a hiány a mi életünkben is jelentkezni fog.
Furcsa, hogy ez is én vagyok, ki el tud menni fájdalmatlanul, nem vádol, nem fogadkozik, nem sóvárog az elveszett után. Nem a csapást érzi a változásban, törvényt, mely űri kristályszigorával reményt hoz mégis, váratlan jövőt.
Belehalnék, ha elengednélek, de sosem bántanálak, csak hogy megtartsalak.
Az, ami túlságosan nagy tűzzel lobban fel, ugyanolyan hamar ugyanannak a tűznek a martalékává válik. A tűztől pedig sokan félnek. Megégetni magukat, fájdalmat érezni, sebeket szerezni senki sem szeret. Úgyhogy abban a pillanatban, ahogy véget ér a varázslat, már próbálják is kiverni a fejükből azokat a pillanatokat, amikért élünk, (...) lehetetlenbe vágják a fejszéjüket, mert bizony ha valaki hatással van rád, azt nem tudod csak úgy kiverni a fejedből, akármennyire is kontroll alatt akarod tartani az életedet.
Ennyi volt. Elmentem, és ha nem hiszed el, csak számold a napokat, amikor már nem vagyok itt. Amikor nem csöng a telefon, mindig én leszek az, aki nem hív.
Az átmeneti különélés nem egyenlő a halállal (...). Olyannyira közel áll a halálhoz, hogy ugyanolyan fájdalmat érzünk, mint amikor elveszítünk valakit, akit szerettünk. A halál árnyékának völgyéből azonban van kiút.
A különélés olyan, mint amikor az ember útelágazáshoz ér. Választania kell, melyik utat követi az előtte álló időszakban.
A különélés olykor a békesség érzetét kelti a házastársakban. Ám tévesen értelmezi ezt a békességet az, aki ebből a szakítás, illetve a válás helyes voltára következtet.
Igazságtalanságnak tűnik, hogy amennyiben az egyik fél megtagadja a visszatérést, a másiknak nem marad más választása, mint ezt a döntést elfogadni. Az emberi kapcsolatok természete azonban ilyen.
Ha valakit közel engedsz, belehalsz, amikor lelép.
Lemondhat-e, oh, mondd, a szerelem? Most már tudom, nem élhetek veled, S tudom, hogy nélküled sem élhetek! Én nem tehetek róla, oh te sem! Üdvünk, csapásunk volt a szerelem. Bocsáss meg és feledj: Isten veled. Legyen örökre áldott a neved!
Mi lenne amikor Hiányomat látnád Rettegnél éjszaka Csak a hajnalt várnád Rettegnél és sírnál Boldogtalan lennél Nem ennél nem innál Hívnál és keresnél Én pedig csak mennék Felednélek végre Vágyaimat rólad Szétszórnám a légbe.
Mire már azt hittük, hogy végre megérkeztünk, jön egy újabb kanyar, És az a mihaszna szürke felhő fenn az égen vajon tőlünk mit akar? Napunk eltakarva vannak, langyos eső mossa szennyesét, Ilyenkor a világon mindig valaki elhagyja a kedvesét.
Ne is találkozzunk mi többé! Ne is emlékezzünk a multra. Szivem sokáig fájt, de végre A lemondást is megtanulta.
Minek van egy eleje, ha mindig van egy vége? Ahelyett, hogy szorítanád, engedd el végre! Mosolyogj a sötétben, és ha senki se látja, sírni szabad fényes nappal az utcákat járva.
A szerelem nem tart örökké. Az emberek összeállnak, széjjelválnak. De ha olyan sokáig tart a szerelem, mint miközöttünk, iszonyatos kolonccá válik. Én nem kérek többet belőle. Ez az igazság. De azért, ha megjön az eszed, ha úgy fogadsz engem, és úgy bánsz velem, ahogy baráthoz illik, akkor ezentúl is eljárok hozzátok, mint régen.
Elhatároztam, hogy még egyszer, utoljára jól megnézem majd életem legnagyobb szerelmét, hogy mindenre, a hegre a homlokán, a görbe kisujjára, de még a szeme alatti apró ráncokra is emlékezni tudjak, amikor (...) előhívom elmémből a legtitkosabb és a legszebb pillanatokat.
Elhagytam a férjem. Mikor végre meghoztam ezt a döntést, azt hittem, túl vagyok a nehezén. Ez is csak azt mutatja, milyen keveset tudtam a válásról.
Azt olvastam valahol, hogy ha az ember meghal, akkor a lelke kiszáll a testéből, és látja a földi porhüvelyét. Bár én fizikailag nem haltam meg, a lelkem mégis elhagyta a testemet és kissé távolabbról figyelte a történéseket. Bence ugyan fel sem állt az asztaltól, mégis puszta kézzel kitépte a szívemet, a földre dobta és megtaposta. (...) A testem kibotorkált a dolgozószobából és megtámaszkodott a folyosó falánál. Most hogyan tovább?
Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki magát feladva tényleg szeretett. És itt van a cél, az áhított semmi, a pillanatonként mind kevesebb.
Eltűnni csendben, az volna jó, Ne fájjon többé, ha hazug a szó, Ne kelljen látnom, ha nem esik jól, Ne halljam meg, ha nem rólam szól.
Remélem, hogy találsz valakit, aki nélkül nem tudsz élni. Tényleg nagyon remélem. És azt is, hogy soha nem kell megtudnod, milyen az, amikor mégis meg kell próbálnod e nélkül a személy nélkül élni.
Nézek utánad mint a becsukott ajtó elrejt a hátad.
Akit egyszer én eleresztettem, az a madár vissza sose reppen.
De verseim hangoddal telve még, s a tieid az én lélegzetemmel. Van tűz, amelyet eloltani nem mer felejtés, félelem se: égten ég. Ó, hogy emlékezem most, félve-vágyva, rózsaszín, száraz ajkad vonalára!
Amikor azt kérdezed, hogy miért vettem olyan mély levegőt, némán hallgatok, mert nem mondhatom el azt, hogy nem tudok nélküled élni. Talán az a mély levegő könnyebbé teszi elviselni a fájdalmat, amit akkor érzek, amikor tudom, mégis nélküled kell élnem. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, belenyugodva, de tudod, amíg látom az arcodat a mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem.
"Közös megegyezés" - a legrettenetesebb kifejezés... Azt jelentette: az örömkönnyek rászáradnak és rákövülnek a lebiggyedt ajkakra. Valamikor aztán az egyik úgy ránehezedik a szájszögletre, hogy lehúzza, és végleg úgy is marad.
A zenéjét megtalálni, az a nehéz (...), a zenéjét annak, amit mondani akarunk, itt, ebben a közelségben, a zenét és a mozdulatokat, melyek oldják a fájdalmat, amikor csakugyan nincs már mit tenni, az odaillő zenét, hogy tánc legyen, valamiképpen, és ne durva elszakadás ez a távozás, ez az eliramlás az élet felé és távolodva tőle.
- Egyébként, ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem engedd el, és ha ő is szeret, akkor majd magától visszajön (...). - Gondolod? (...) - Egészen biztos vagyok benne. (...) - De várj. Azt mondtad, ha szeret, akkor visszajön. És ha nem szeretne? - Akkor legalább elengedted.
A szívemben lüktet a vér Még energiám is van Csak a lelkem van már elfáradva Teljesen lakatlan Most szabadon engedlek Ennél többet nem tehetek Miféle esküt tennék neked Ha mindent megszegek?