Bozzay Margit
Könnyű akkor hinni és jónak lenni, amikor nincs baj és minden rendben megy. Ez a hit azonban nem hit, csak a dolgok elfogadása. Az igazi hit az - mint ahogy minden egyéb igazi tudat és érzés is - amely a nehéz, még nehezebb, legnehezebb helyzetekben is sziklaszilárdan áll.
Minden ember annyit ér, amekkora hiányt hagy maga után.
Az álmodás... mindig kell... Ha boldogok vagyunk, azért, hogy boldogságunk még színesebb, szebb, gazdagabb legyen, s ha boldogtalanok: azért, hogy legalább addig, amíg álmodunk, ne gondoljunk a boldogtalanságra. (...) Az álom a szárny, amellyel átrepülünk a lét szakadékai felett.
Embernek nem lehet születni, emberré csak válni lehet. Kemény munkával, megfeszített akarattal, a bennünk lévő jó és rossz örök harcának figyelésével. Aki akarja, vállalja a legnagyobb ellenségének, saját lényének, vagyis lényében lévő rossznak, alantasnak legyőzését, az eléri a legnagyobbat, amit a földön elérni lehet. Emberré lesz.
A szív jobb tanácsadó, mint az ész, de csak... pillanatnyilag.
Van fájdalom, ami olyan, mint a himlő. Csak egyszer kapjuk meg, de örökre nyoma marad.
Az ember nem az, amit gondol és amit mond, hanem az, amit cselekszik.
Az emberi szabadság nem az, hogy azt tehessük, amit akarunk, hanem hogy ne legyünk kénytelenek azt tenni, amit nem akarunk.
A férfi változatosságot keres a nőben, a nő: állandóságot a férfiban. Csoda-e, ha nem találják meg egymást?
Még mindig nem tanulta meg, (...) hogy soha semmi, sem kellemes, sem kellemetlen, igazán vérünkké vált emléktől nem szabadulhatunk. Hogy ami a miénk volt, ami a lelkünkbe, az idegeinkbe, az emlékezetünkbe rágta magát, ha el is hagytuk, ha el is dobtuk magunktól, mint az árnyék, jön velünk, követ bennünket és sohase tudhatjuk: melyik magános pillanatunkban nyitja ránk az ajtót. Hogy nyomtalanul egyetlen nevet sem radírozhatunk ki magunkból, mert ahogy a papíron megmarad a radírozás helye, megmarad rajtunk, bennünk is.
Az elhunytban legtöbbször nem az elhunytat siratjuk, hanem önmagunkat.
Csak a fiatalok nem érnek rá semmire. Csak azok türelmetlenek, mert azt hiszik, hogy lekésnek valamiről. Az öregek már nem... Azok már tudják, hogy minden eljön, aminek el kell jönnie, sőt, hogy sokszor túlságosan hamar jön el.
Az életen mindig a jelen uralkodik, de a jövő... mindig a jelenbe ereszti gyökereit.
Az igazi, nagy fájdalomban, az igazi elesés után nem lehet sírni. Csak nézni lehet meredten az ütések zöld foltjait, a lélek véres sebeit és imádkozni lehet a megváltó könnyért. (...) Az igazi könnyek, a fájó, keserű könnyek a szív körül vannak. Ha ki lehet sírni őket, ha sokára is, ha lassan is, megkönnyebbül az ember. A könny elmossa a fájdalmat, lehűti a sebet, elzárja a vérzést... Ha azonban nem lehet, ha csak gyűlnek, keserednek, előbb vagy utóbb beléjük fullad a szív.
Minden ember, még a legprimitívebb is, külön, egyedülálló csoda. Csoda, senki mással össze nem mérhetőségében, a lényében felszínen lévő millió jó és rossz tulajdonságával és a mélyben levő millió ismeretlenséggel, amelyikről sohasem lehet pontosan kiszámítani, mi, hogyan, miképpen hat rájuk és mit csinál vagy mit nem csinál belőlük.
Az a szivárványos valami, ami millió tudott és talán millió tudatalatti részből tevődik össze és amit köznapi nyelven szerelemnek neveznek, ebben a megnemesedett, kikristályosodott formájában: csillagok találkozása. Csillagoké, akik az ég két, esetleg legtávolabbi pontjáról indulnak el és miközben ezer meg ezer különféle csillag mellett visz el az útjuk, nem állnak meg egyiknél sem, csak suhannak afelé az egyetlen felé, akit, ha megtalálnak, együtt keringenek vele a végtelenségben, amíg keringeniök rendeltetett.
A nagy dolgokat nem kell magyarázni. A nagy dolgok azzal, hogy nagyok: hatnak. (...) Agyonbeszélni csak kis dolgokat kell, mert azokba bele kell beszélni valamit.
Az emberek mindig a látszat után ítélnek. Nem keresik a dolgok mögött az igazságot, (...) hanem megelégszenek az előttük fekvő valósággal, sőt annak látszatával is, mert az mindig kézzel fogható realitás.
Az őszinteség a legnagyobb és legbiztosabb híd két ember között.