Dean Ray Koontz
Nem mi irányítjuk a sorsunkat. Utasok vagyunk csupán a vonaton, nem mi vezetjük, hiába hisszük azt, hogy mi állunk a masiniszta helyén.
A hullámok elérik a partot. Ugyanúgy, ahogy tegnap, ugyanúgy, ahogy holnap. Az órák egymás után telnek. Napkelték. Napnyugták. A hold lesoványodik, azután megdagad. A gépek kattognak, ketyegnek. Éteri ritmusok, értelmetlen mozdulatok. Az egyetlen épeszű megoldás a közönybe való menekülés.
Elveszett, megsemmisült. Semmivé vált. A semmi pedig semmit sem tud irányítani.
Élete olyan üres és semmit érő, akár a partra sodródott kagylóhéj.
Az óceánt akarta látni, mert azt remélte, a hullámok ugyanúgy lecsiszolják az elméjéről az idegesség, a feszült nyugtalanság nyomait, ahogy simára koptatják a legkeményebb, legfurcsább alakú sziklákat; azt remélte, hogy a víz kimossa a szívéből a fájdalom szúró szilánkjait. A tengertől azonban üzenetet kapott, a hullámok azt súgták neki, hogy az élet nem egyéb értelmetlen mechanizmusok ismétlődésénél, amelyeket hideg-rideg, könyörtelen erők mozgatnak. A víz látványa - ahelyett, hogy nyugalmat és békét költöztetett volna belé - reménytelenséget csöpögtetett a lelkébe.
A hullámok látványa időnként többet segít az embernek, mint a legjobb pszichiáter.
A sebek újbóli felszaggatása akadályozza a várva várt gyógyulást. A rémálmok, az ébren látott szörnyűségek újra és újra sót szórtak a meghasadt lelkének sebére.
Adj egy esélyt az új napnak. Hagyd, hogy megmutassa neked a célodat, a feladatodat. Tudod, a reggelek éppen erre jók. Értelmet adnak az életnek a sötétség után.
Ez a legszentebb kötelezettségek egyike, amellyel a barátok, a családtagok tartoznak egymásnak. Nem hagyják kialudni az emlékezés lángját, így aztán, ha valaki meghal, nem tűnik el azonnal és nyomtalanul a világból, valamilyen szinten tovább él, legalábbis addig, amíg azok élnek, akik szerették. Az ilyen emlékezés fontos fegyver az élet zűrzavarai és a halál ellen, ez biztosítja a folyamatosságot a generációk között, hozzájárul a rendhez és az értelemhez.
Egy álomnak elérhetetlennek kell maradnia, vagy legalábbis nem könnyen elérhetőnek. Ha túl könnyű megvalósítani, már nincs is értelme.
Az élet értelmetlen, (...) az ember létezésének nincs célja, (...) porszemek vagyunk csupán az idő szelében, a tér viharában.
Az Isten, a Teremtő Erő elleni lázadás éppolyan értelmetlen és hiábavaló, mint kavicsokat hajigálni a csillagokra, remélve, hogy ki tudjuk oltani a fényüket.
Ezen a furcsa, rejtélyes, idegen, irreális tájon utazva még a tulajdon érzéseinkkel sem lehetünk tisztában. Nincs az a halál után tett utazás, mely rejtélyesebb volna, mint maga az élet.
A halál nem félelmes titok. Ismerős neked is, nekem is. Nem tartogat rejtélyeket, hogy megzavarja a jó emberek álmát.
Az emberek (...) nem olyanok, mint az almák vagy a narancsok; az ő esetükben a héj színéből és állapotából nem lehet megállapítani, milyen ízű a hús.
Rájött, a düh annak árt a legtöbbet, aki szabadjára ereszti magában. Megértette, hogy nagy mértékben az embertől, és nem a sorstól függ, hogy keserűségben vagy boldogságban éli le az életét; hogy a békét a megváltoztathatatlanba való beletörődés révén lehet elérni; hogy a család és a barátok adják az élet értelmét, és hogy a létezés célja a másokkal való törődés.
Talán több kárt okozott volna, ha hirtelen nem döbben rá, milyen felesleges az egész. Bűnbánatra tanítani Istent? Nevetséges. Egyszerűen nem tudta keresztüljuttatni fájdalmát és dühét az acélfüggönyön, ami ezt a világot elválasztja attól a másiktól. Ha létezik egyáltalán másik világ.
A valóságtabletta keserű gyógyszer, de megakadályozza a remények elvesztése utáni összeomlást.
Persze a remény éppen ezért veszélyes: felemeli az embert, édes érzésekkel balzsamozza, aztán elereszti, és magára hagyja. Minél feljebb visz, annál megsemmisítőbb a zuhanás. A remény hiánya azonban talán még ennél is borzasztóbb.
A remény elröppenő madár, megfakuló fény, kő, amely szétmorzsolódik, ha az ember a markába szorítja, ha belekapaszkodik.
A holtakat nem lehet feltámasztani, de legalább igazságot lehet szolgáltatni nekik. Igazságot, ami az ő számukra már semmit sem jelent, de új célként állhat a gyötrődő élő előtt.
Az egyik másodpercben még minden szép és jó, ám az óramutató arrébb kettyen, és a jövő már nem a lehetőségek és a csodák gyönyörű parkja, mint korábban, hanem kínzókamra, amelyben csak az örökre letűnt múlt néhány emléke adhat erőt a túléléshez.
Mi jobb: a biztos halál tudata, vagy a csalfa remény?
Lehet, hogy már az egész világon nincs olyan zug, ami biztonságos lenne a számára? Alig fogalmazódott meg benne a kérdés, máris tudta a választ. Nincs ilyen hely, és nem is lesz. Sehol és soha sem lehet biztonságban.
Az élet nem más, mint egy küzdelemsorozat.
Lehet, hogy a teljes közömbösség nem a belső békét teremti meg, hanem az emberben szunnyadó gonoszságot szabadítja fel?
Valami arra ösztönözte, hogy menjen vissza a biztonságot kínáló partra. Elnémította magában a vékony, parancsoló hangot, és maradt – úgy érezte, a lábához préselődő víztömegben állva, a hatalmas vízmasina dörömbölését hallgatva megtalálta azt a nyugalmat, amire már oly régen vágyott. Örökkévaló ritmusok, értelem nélküli mozdulatok, a változatlanság békéje.
A világ a feje tetejére állt. A hazugságok igazsággá változtak, az igazságból hazugság lett; a lehetetlen lehetségessé vált, az ártatlanból bűnös lett.
A remény úgy pattogott végig a férfi tósötét szívének felszínén, akár a lapos kő a vízen.