Fredrik Backman
Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. (...) Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.
Inkább lennék öreg, semmint felnőtt. Minden felnőtt dühös, csak a gyerekek és az öregek nevetnek.
Csak akkor vall kudarcot az ember, ha nem próbálja meg még egyszer.
Az embernek olyan furcsa dolgok hiányoznak, amikor elveszít valakit. Apró dolgok. A mosolyok. Ahogy megfordul álmában.
Halloweenkor normális másnak lenni.
Csak azok tudják megváltoztatni a világot, akik kicsit mások, a normálisok viszont semmire sem képesek.
Ha az embernek nincs mondanivalója, legjobb kérdezni valamit. Mert az emberek, ha megkapják a lehetőséget, hogy magukról beszéljenek, azt is elfelejtik, hogy előtte rosszat gondoltak a másikról.
Minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem.
Nem mindegy, hogy az ember azért gonosz, mert muszáj, vagy csak azért, mert megteheti.
Egyetlen napsugár is elég, hogy elkergesse az árnyakat.
Mi, emberek alapvetően optimisták vagyunk az idővel kapcsolatban. Mindig azt hisszük, hogy lesz még elég idő ezt-azt csinálni a többi emberrel. Elég idő, hogy elmondjunk nekik dolgokat. Aztán történik valami, és hirtelen ott állunk, és olyan szavakra gondolunk, mint a ha.
Nagyon egyszerű leidiótázni más embereket, kiváltképp akkor, ha sikerül elfelejteni, milyen embertelenül nehéz embernek lenni. Különösen, ha vannak az életünkben más emberek, akiknek a kedvéért próbálunk jók lenni.
Olyan könnyű azt hinni, hogy amit kiteszünk a netre, az csak olyan, mintha felemelnénk a hangunkat a nappaliban, pedig valójában olyan, mintha a háztetőről kürtölnénk világgá.
Átkozottul furcsa dolog az élet. Mindent megteszünk, hogy kézben tartsuk a dolgainkat, mégis azok az események formálnak át minket a leginkább, melyekre nincs hatásunk.
Minden ember életében akad pár pillanat, mikor választásra kényszerül. Néhányan észre sem vesszük, hogy megtörténik, a többség nem is tud előre tervezni, de mindig van egy pillanat, mikor az egyik utat választjuk a másik helyett, és ennek életünk hátralevő részében viselnünk kell a következményeit. Ettől függ, milyen emberek leszünk, mások és saját magunk szemében.
Van, hogy jó emberek is rettenetes dolgokra vetemednek, és szent meggyőződésük, csak azért teszik, hogy a szeretteiket védelmezzék.
Az akaraton áll vagy bukik minden.
Az embereket a tetteik minősítik, és nem az, hogy mások mit mondanak róluk.
A gyerekkor szappanbuborék, csak pár másodperced van kiélvezni.
Aki a legjobb akar lenni valamiben, annak fel kell áldoznia ezért minden mást.
Az emberek a legritkább esetben töltik ki a dühüket azon, aki megérdemli, mindig annak jut, aki a legközelebb áll.
Van egy határ, hogy hány ellenséget bír el az ember.
Kényszerítheted az embereket arra, hogy engedelmeskedjenek neked, de arra soha, hogy kövessenek. Ahhoz, hogy neked játsszanak, az kell, hogy szeressenek.
Az idő figyelemre méltó dolog. A legtöbben csak azért élünk, ami előttünk áll. Néhány napért, néhány hétért, néhány évért. Az egyik leggyötrelmesebb pillanat minden ember életében valószínűleg az, mikor belátja, hogy elérte azt a kort, amikor már több dolgot hagyott maga mögött, mint amennyi még vár rá. És mikor már nincs előttünk sok idő, más dolgokat kell keresni, amiért érdemes élni. Emlékeket, talán. Délutánokat a napsütésben, valakivel kézen fogva. A frissen kiterített virágföld illatát. A vasárnapokat a kávézóban. Talán unokákat. Az ember megtalálja a módját, hogy valaki más jövőjéért éljen.
Az emberben valami tönkremegy, mikor eltemeti az egyetlent, aki valaha is megértette. Nincs az az idő, ami begyógyíthat ilyen sebet.