BÚCSÚ IDÉZETEK
Az elvetett magok most bizonyára szenvednek a földben, s fényre áhítoznak; őket is nyomja a lidérc, ők is azt álmodják, hogy hosszú föld alatti folyosón kúsznak, rájuk omlik a föld, dühödten küszködnek, hogy kijussanak a napra. Aztán halkabban sírdogált tovább, mondván, hogy a tél a föld betegsége, s ő maga is meg fog halni a földdel együtt, hacsak a tavasz meg nem gyógyítja mindkettőjüket.
Igazából senkinek sem hiányoznék - folytatja, és szemernyi önsajnálat sincs a hangjában. Azt tudom, hogy a családja nem törődik vele. Biztos meggyászolnák, ahogyan néhány haverja is. De nem okozna törést az életükben. (...) Rádöbbenek, hogy csak egyetlen ember van, aki soha nem tudná kiheverni Peeta halálát. Én.
Nem nehéz meghalni, ha az ember tudja, hogy élt. És én éltem.
Mozdulatlan, hanyatt fekszem az ágyon, látom a szemem: rám nézel vele. Halj meg! Már olyan szótlanul kivánom, hogy azt hihetném, meghalok bele.
Élet, édes, nagyszerű, felejthetetlen élet! Nem távozhatsz már tőlem. Magamban őrizlek. Sose gondoltam, sose reméltem, s íme, magamban viselem. Ott heverünk óriási tenyerén, és az élet futott, futott velünk, sokan nem érkeztünk meg sehova, minden elmúlt, mindennek vége. De valami megmaradt. Nem minden lábnyomot nő be a fű, nem illan el minden sóhaj. Én maradok. És ő is marad.
Ölelj meg engem, Istenem, már föl akarom adni az örök ellenállást, már meg akarok halni. (...) Nem félek a haláltól. Megállok vele szemben. De mikor lesújt rám, Isten, ölelj meg engem.
Tűznél ülök, s elgondolom, milyen lesz a világ, ha jön a tél, amelynek én nem látom már tavaszát.
Egy napon majd te is rájössz, milyen az, amikor egy öreget minden ereje elhágy... Nem foglalkoztat a halál különösebben, egyszerűen csak abba a korba jutottam, amikor el kell fogadnom a tényt, hogy hamarosan lejár a nekem kiszabott idő. Ilyenkor az ember szeret számadást készíteni, szívesen teszi rendbe lezáratlan ügyeit.
Nem félek az ismeretlentől. Csak az bosszant, hogy elveszítem, amit ismerek.
Tekintetét a földre szegezte, az árnyékára, a hóhér árnyékára, mely az övét követte. (...) Arra gondolt, ahogyan ebbe a világba belépett: egy hitvány falusi harami (törvénytelen) gyermeke, egy nem kívánt, szánalmas, sajnálatos baleset. Egy gyom. És mégis úgy hagyja el a világot, mint egy nő, aki szeretett és akit szerettek. Barátként, társként, gyámként. Anyaként. Végül mégis nyomot hagy maga után. Nem. Nem volt olyan rossz, gondolta Marjam, hogy így kell meghalnia. Nem annyira rossz. Törvényes vége volt egy törvénytelen kezdetű életnek.
Az öregség nem a fiatalkori gyönyörök folytatása, hanem hosszú alászállás, amelyben az élet örömei, végül a legegyszerűbbek és legkisebbek is, hátramaradnak az úton. Persze: mindnyájan harcolunk a kétségbeesés ellen, de a végén mégiscsak az győz. Mert győznie kell. Hogy búcsúzni tudjunk.
A halál még nem jelenti feltétlen a véget. (...) Még megmaradunk egy ideig, még küzdünk, de a halottak már látják, hogy közéjük tartozom.
Ha én elmegyek innen, velem jön a világ. Ez a világ, amit én látok, a magam szemével, a magam hangulatain keresztülszűrődve. És se esték, se hajnalok, se felhők, se szelek, se csillagok többet olyanok nem lesznek, mint most. Mert nem látom őket többé olyanoknak. Akik utánam jönnek, már nem az én világomat látják, csupán a magukét, s az én számomra az már úgyis idegen.
Nem ölelek többé, elég volt. Nem ölelt vissza, eldobott (...) S megölellek még egyszer, Élet, Utolsót lendül a karom S úgy fonódik be görcsösen Küllőibe a szent keréknek.
Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, ami elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Éppen azzal árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanút; túlságos jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli, hogy aki látja, borzadva mondja magában: "Ez vesztit érzi!"
Halálom itt van, aminthogy már itt is volt mindig. Úgy kell gondolni rá, mint utolsó lapjára egy olyan könyvnek, amelyet még olvasok.
Mint esőcseppek a hideg ablaküvegről, úgy peregtek le gondolatai a rideg, megváltoztathatatlan tényről, hogy meg kell halnia.
A halál olyan gyönyörű lehet. Feküdni a puha, barna földben, s hallgatni a csöndet, míg a fűszálak hajladoznak a szélben az ember feje fölött. Ott nincs sem tegnap, sem holnap. Az ember elfelejti az időt, megbocsát az életnek, és békében nyugszik.
Te most könnyet se ejts, nem érdemes, De ha jó fajta bort töltenél, Locsolj egy kortyot a földre, komám, Akkor tudom majd, hogy szerettél.
A tér-idő keresztfájáról engem is sírba tesznek. Harmadnap, vagy egy éjszaka feltámadok emlékeidben!
Egy szótő bennem magára ismer azt súgja hal és úszni vágyik hozzáteszek egy szótagot eljutunk együtt a halálig.
Az élet szörnyűség, A halál őrűltszép! És visz a vágy - Akárhol, akárhol, Csak itt ne tovább!
Hullok lefelé kerengve népeken, tűzön-vízen át vissza az ősi rendbe: a cél felé, a por felé: a lenti végtelenbe.
S ha majd jő a halál, Szóljon hozzám szépen, S ne a hátán vigyen, Hanem az ölében.
Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Ég veled, barátom, isten áldjon, elviszem szívemben képedet. Kiszabatott: el kell tőled válnom, egyszer még találkozom veled. Isten áldjon, engedj némán elköszönnöm. Ne horgaszd a fejedet, hiszen nem új dolog meghalni a földön, és nem újabb, persze, élni sem.
Szergej Alekszandrovics Jeszenyin
Most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.
Megálljatok, kínok, sebek, Ne siessetek. Meghalok én szépen, szabállyal, De beszédem van a Halállal.
Ím földi pályám képe: Míg lenn maradtam a sötétben, hátul, Mások kúsztak föl... A gyönyör, az élet, A hír hő csókja mindig másoké lett! De most, hogy vár az éjek-éje rám, Megnyugszom benne.
Ami bennem lélek, veletek megy; ott fog köztetek lenni mindig. Megtalálsz virágaid között, mikor elhervadnak; megtalálsz a falevélben, mikor lehull; meghallasz az esti harangszóban, mikor elenyészik; s mikor megemlékezel rólam, mindig arccal szemközt fogok veled állani.
Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet. Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél, Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél.
Utolsó vasárnap kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és - koporsó. Virágos fák alatt utam az utolsó. Nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak. Ne félj a szememtől, holtan is áldalak...
Fáj téged elengedni, de soha nem fogsz követni. Vége a nevetéseknek és lágy hazugságoknak, vége az éjszakáknak, amikor próbáltunk meghalni, ez a vég.
Midőn a roncsolt anyagon Diadalmas lelked megállt; S megnézve bátran a halált, Hittel, reménnyel gazdagon Indult nem földi útakon, Egy volt közös, szent vigaszunk A LÉLEK ÉL: találkozunk!
Óh, múlni már Ősz! hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél...
Ez a világ, e földi élet Mi más az ifjúnak s a vénnek! Előbb arany, utóbb csak talmi, S a vége az, hogy meg kell halni.
Tudni, hogy nincsen cél, tudni, hogy nincs Isten, Félni, hogy talán még igazság sincsen, Tudni: az ész rövid, az akarat gyenge, Hogy rá vagyok bízva a vak véletlenre. És makacs reményem mégis, mégis hinni, Hogy amit csinálok, az nem lehet semmi. És örülni tudni a nagy megnyugvásnak, A fájdalmat, örömöt gyógyító halálnak.
Élj gyengédségben, és bármikor állj készen a búcsúzásra!