Keszei István
Mindentudó bőröm mindent megért:
a nyár hevét, a tél havát, a nappalt és az éjszakát.
Megértek én már mindent: életet-halált.
Engem is szétzúzott e század! Én is közéjük estem: a reszelék, a törmelék közé: megtöretett a testem.
Földbe gyökerezik a lábam, bűvös delejként érzi talpam: csodálatos, rejtélyes ország rejtőzködik, lappang alattam.
A mélybe csak tested merült el, csak ő tűnt el a föld alatt, de lényed lényege ezer felé szóródva is köztünk maradt.
A szőnyegben, mint hang a húrban, csak alszik lépteid üteme, lábad minden nyoma léptem nyomában zúg, mint a felébredt zene.
Mindent összegyűjtök belőled. Csak testedből lett puszta por. Izzó bensőmben éned minden része teljes lényeddé összeforr.
Anyád méhébe vissza nem gurulhatsz csak a föld méhébe hullhatsz a vakszerencsénél is síkosabb gödörbe pörögve örökre.
Ne csak a csomót, ne csak a bogot, bogozd ki a sötét okot, ami összebogozta ezt a pillanatot: az idő szőttesén fejtsd fel a halált!
Képzeleted, mindaz, ami beléd van préselődve, felfalja a falánk idő, beleiszik velődbe, aztán eldob; a szél csak üresen kongó konzervdobozba: üresen kongó csontjaidba rúghat röhögve, felzokogva.
Nemcsak érzem, de hallom, mint a hallomást: a porlandó, percegve pergő perceket, az elmúlást.
E forgandó világban élő forgóajtó vagy, kit bűvészként hajt egy óriási hajtó, s akin ki-bejár folyton élet és halál.
Lényem a szél fújja: lapoz az Isten ujja, minden betűm és pontom boldogan beleborzong az Ő lélegzetébe.
Így élek: az alsó polcra téve.
A Semmiből Isten felé tartok a föld porában. Micsoda szédítő, vad út örvényén jár a lábam!
Bárcsak kavics lehetnék, egyszerű, tenger-csiszolta-vájta ősi mű, olyan, akit a sodró Eredet boldog, lázas örvénye felvetett,
s aki nem hagy magán hasadni rést, némán is őrzi a megrendülést.
A szenvedés jobbá gyaluljon, többé lenni: a vágy űz, nem hagy. Üljön körül a mindenség is, könyököljön reám egy csillag.
A gomb csak ingemről szakadt le, de én, mindenről leszakadtam. Anya! sorsom bűvös szövője! Miért hagytál így egymagamban?
Az esztelen szeretet még a hangyát is felnagyítja!
Hullok lefelé kerengve népeken, tűzön-vízen át vissza az ősi rendbe:
a cél felé, a por felé: a lenti végtelenbe.
Te is csak általa vagy. (...) Az ő rejtelmes eszköze, íróeszköze vagy. (...) A csillagok gyémánt-tengelye alatt veled is húz a földre egy rejtelmes, rövid vonalat.
Évről-évre egyre jobban kifejtem magam ebből a végzetes földi gubancból. Fejlődöm? Igen! A mindent megoldó végkifejlet felé.
Ne felejtsd soha: vér csöpög virradó tudatod fölött. Anyád méhéből hull a vér, földre csöpög a sorsodért.
Ha kijutsz majd a végső, túlsó partra, szárítkozni kiülsz az örök napra. Leszárad rólad múló földi voltod. Boldogságod száj nélkül is a sirályoknak elsikoltod.
Nem nézhetek saját szemembe, csak véges végtagjaim láthatom, pedig közben a végtelen keresztülsuhan arcomon.
Mondhatjátok, hogy nem vagyok. Vagyok, csak létem láthatatlan: méllyé vájódtam, mint a völgy, behorpadtam, akár a katlan.
Tested édes gyümölcshúsában lappang szíved, akár a konok almamag. Kihámozhatlak héjadból, ruhádból: magozhatatlan szíved magházban marad.
A fekete földben feketén súlyos titokként fekszem én.