IDÉZETEK A CSALÁDRÓL
Akinek a zsebe sovány, ahhoz a vér szava komisz.
A család, a gyereknevelés sok önfeláldozást kíván, és ezt nehéz összeegyeztetni azzal, amit manapság lépten-nyomon sulykolnak belénk, azaz, hogy az ember "valósítsa meg önmagát", "legyen önmaga".
A Facebook nem digitális igazságszérum, hanem amolyan "hencegjünk a hiper-szuper életünkkel"-szérum. (...) A Facebook világában a családi élet tökéletesnek tűnik. A való világban a családi élet zűrös.
Egy család összes tagja soha nincs egyszerre jelen. Van, aki már eltávozott, és van, aki még nem született meg. A szabály univerzális: minden családban vannak egyedek, akik nem élnek tovább. Ez nem jelenti azt, hogy elhagyták a családjukat.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.
Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.
Nem lehet igazán megmondani, kit érint majd mentális betegség, és kit kerül el. Az én családomban volt ilyen. Meg voltunk áldva vele. Apám alkoholista volt. Anyám bipoláris. A házban mindig düh és feszültség uralkodott. Csalódottság. Valaki mindig cserben hagyott valakit. És nem lehet ilyen körülmények között felnőni, aztán sértetlenül továbblépni. Nem jöhetsz ki egy koszos házból úgy, hogy azt hiszed, tiszta vagy.
A családtól kapott feltöltődés hasznosul a munkában, a munkában szerzett pozitív inspirációt pedig haza tudjuk vinni, és át tudjuk adni a családnak.
Egyetlen igazi kincsed van, az édesanyád, aki mindennap meghalna és feltámadna azért, hogy te élhess. Őrizd meg a végső pillanatig, és utána is.
Boldog az a család, melynek előrelátható, gondos, övéit szerető feje van s boldog az a város, amelynek bölcs, mindent előre megfontoló, tekintélyes feje van.
Ha szülő vagy és boldog akarsz lenni, akkor ne várd lélegzet-visszatartva, hogy a gyerekeid hálásak legyenek. Ha mégis olyan gyerekeid vannak, akik hálásak neked, akkor ők a kevés kivételek. Akkor igazán szerencsés ember vagy.
A rokonok segítik és támogatják egymást. Kötelességünk van a hozzánk tartozókkal szemben, amit elmulasztani bűn. Védenünk kell nemcsak a velünk egy vérből valókat, hanem azokat is, akik hozzánk kötötték sorsukat: a familiárisokat, a hűséggel szolgálókat.
Az osztály (...) egyfajta buborék, az embert körülölelő membrán, s még ha ő képes is e membránt feszegetve növekedni, sosem törhet ki onnan. Egy nemesi ranggal felruházott személy lélekben akkor is ugyanaz marad, ha elbukik; és az alacsony sorból származó is ugyanaz marad, még ha fölemeltetik is.
A családhoz mindig visszatérünk. Sőt egyedül a családnak van értelme. A fejedbe veszed, hogy otthagyod őket, világgá mégy, a magad életét akarod élni, aztán egyszer csak eljön a pillanat, amikor visszakívánkozol, mert a családban tapasztalt szeretet, az együtt átélt bajok és boldog pillanatok kellenek hozzá, hogy felmérd, ki vagy, honnan jössz.
Senki nem maga választja a szüleit. Bár van, akinek szerencsés lapot oszt a sors.
A család nem az, ahová látszólag tartozol, vagy ami a születési anyakönyvi kivonatodban áll, vagy ahogy kinézel, de még az sem, amit a DNS-vizsgálat mutat. Családot bárhol lehet találni, ahol az embert szeretik, és ahol gondoskodnak róla. Ez jelenthet barátokat, nevelőszülőket, egy bizonyos csoportot vagy akár egy jótékonysági intézményt is. Ami sokkal inkább számít - a kémiánál és a felmenőknél is sokkal jobban -, az egyfajta speciális kötelék, az az érzés, hogy soha nem hagynak cserben.
A család akkor tölti be szerepét, akkor ad kiegyensúlyozott harmonikus személyiségeket a társadalomnak, ha maga is kiegyensúlyozott, szerető, védő közösség.
A legrosszabb apa és anya is az ember egyetlen apja és anyja.
A konfliktuskeresők gyermekeiben kialakul az az érzelmi kontroll, amely a szüleikből hiányzik - a viszálykodók békességszeretőket nevelnek.
Az egy dolog, hogy a gyereknek leginkább az anyára van szüksége, de az anyának meg az apára.
A baba születésével az anyukának szaporodnak az elvárásai is a párjával szemben. Bár szerintem ezt néha az is fokozza, amikor az anyukák összegyűlnek, és elmesélik, kinek miben segít a férje. Innen is elindulhat egy negatív spirál. A különböző történetekből öntudatlanul összerakunk egy ideális férjet, aki mindig mindent tökéletesen csinál.
A második gyerek érkezése nem hoz akkora változást a családban. Továbbra is az első gyereken van a fókusz, csak ott van közben a második is.
Két mesebeli nádszál volt az én apám meg anyám, csak akkor hajladoztak, ha szilárd volt a talaj, ha nem fújt a szél, s a rengő talajon, katasztrófák és valóságos veszedelmek időszakaiban úgy álltak, olyan rendíthetetlenül, mint a hegyek.
A gyökereink velünk jöhetnek, ugyanakkor mindenhol ott vannak kicsit, ahol valaha jártunk és voltunk.
Minden család terhelt, minden családban ott vannak a keresztek, amit az emberek cipelnek a vállukon, és ezek a keresztek csak nehezebbek lesznek az évek előrehaladtával.
Egy szülő halála (...) be tudja enni magát a bőröd alá.
Vannak dolgok, amikről az ember csak az anyjával tud beszélni.
Ha nincs családunk, magunknak kell létrehozni egyet ahhoz, hogy életben maradjunk.
Az internet sok mindent nyújthat, de olyan honlap sose lesz, ami pótolja anyád társaságát.
Ha gyerekkorunkban nem látunk jó példát a környezetünkben, később nagyon nehéz erre ráérezni.
Nem mindig azok a gyermekek érzik a legerősebb kötöttséget anyjuk iránt, akiket anyjuk túlságos szeretettel vett körül, nélkülözhetetlenné téve magát - néha az ellenkezőjére látunk példát: van, aki örökre kötve marad anyjához, mert örökké meg akarja hódítani.
Számomra a gyermekvállalás igazi rendeltetésének semmi köze a fajfenntartáshoz, a túlélés parancsoló szükségszerűségéhez, inkább arra szolgál, hogy lezárjuk saját gyermekkorunkat. A családalapítással újra megtapasztalhatjuk mindazt, amit gyermekfejjel éltünk át, de most már érettebb nézőpontból.
A vallásod biztonságot ad a számodra. De ha van egy szerető családod, akkor nem kell a vallásra támaszkodnod. Az én életem teljes és tökéletes enélkül is.
Amikor boldog kacaj és szeretet vesz körbe egy családban, akkor nem látod az értékét. Amikor hirtelen megszűnik mindez, akkor döbbensz rá, milyen hálátlan és elégedetlen voltál addig a sorsoddal, ahelyett, hogy becsülted volna.
Nagyon nehéz egy tökéletes családban felnőni, amikor az ember nem tökéletes.
Valakinek vagy a tudományra, vagy a családra van ideje, mindkettőre nem lehet.
A bűntudat és a vesztegetés az a ragasztó, ami a szülőket és a tiniket generációkon keresztül összetartja.
A körülötted lévő emberek jelentik az élet gazdagságát.
Ha elveszítitek a kapcsolatot a gyökereitekkel, úgy érzitek, hogy az egész világgal elveszítitek a kapcsolatot.
Az ember veszekedhet a feleségével, de a lánya egy hercegnő, aki semmi rosszat nem tesz. A lány szemszögéből pedig az apa az, aki mindent megjavít, a tönkrement triciklitől kezdve az összetört szívig.
Én abban hiszek, hogy az emberek változnak. Hogy képesek vagyunk alkalmazkodni egymáshoz, egyre jobban odafigyelni a másikra, az igényeire, és észrevenni, hogy a tevékenységein hogyan hatnak a környezetünkre. Folyton változunk. A folyamat része az is, hogy a változást észrevegyük, pláne egy családban, ahol mire kettőt pislantasz, a gyerekeid már felnőttek.
A felnőttkor megpróbáltatásai szinte egyáltalán nem tudják megtörni azok szellemét, akiknek gyermekkorukban szüleik szeretete megtanította az önbecsülést.
Nem számít, hova mész, ha a családod veled van, mindig otthon leszel!
Avatár - Korra legendája c. film
Legtöbbször kétéves kora után kezd a gyerek felfigyelni a férfiak privilegizált helyzetére, még a férfi és a nő legszimmetrikusabb kapcsolatára törekvő családban is. (...) A gyerek pontosan megfigyeli, hogy ki néz tévét és ki mosogat, vasárnap ki megy meccsre és ki takarít, ki ordítozik gyakran és ki csitít, kié a büntető hatalom, "Megmondom apádnak!" és ki horkol hangosan, mégsem szólnak rá. Megérti, hogy jobb férfinak lenni, vagy ahogy a szociológusok mondják, a férfié a jutalmazott szerep.
Egy férfi család nélkül semmi.