IDÉZETEK AZ OTTHONRÓL
Ha az ember hazamegy, mindig minden jobbra fordul.
Az élet zúgó hullámai bárminő magasra tornyosuljanak körülöttünk - halk morajjá csendesülnek abban a pillanatban, a mikor az ember a rideg életből otthonába érkezik s háza küszöbén belép.
Mint ahogy az ember külső alakja bensejét tükrözi vissza, úgy egy háztartás berendezéséből biztosan következtethetni annak lakóira.
Az otthon nem csak tégla meg malter, (...) hanem egy érzés is. Az érzés, hogy tartozunk valahová és persze a szereteté, egy jobb jövőé, a reményé.
Minden és mindenki tartozik valahova, és a világ jobb hely, ha a dolgok ott vannak, ahol lenniük kell.
Állandóan költözködöm, keresem a biztonságot. Igyekszem otthont találni, de sosem sikerül.
Nem az tesz otthonná egy lakást, hogy mennyire tiszta, vagy tudjuk, hol vannak benne a kanalak. Otthon az a hely, ahol az emlékek születnek, ahol együtt élitek túl a nehéz időket, ahol kényelmesen érzed magad. De ha engem kérdezel, az egész oda jut ki: az az otthon, ahol a rendetlenség.
Nem költözöm városba. Vannak ott épp elegen.
Van az a pillanat az életben, amikor rájössz, hogy a ház, amiben felnőttél, már nem az otthonod, és még ha van hova lerakni a cuccaidat, az otthon érzése hirtelen megszűnik. (...) Nem fogod érezni ezt az érzést, amíg nem hozol létre magadnak egy otthont a saját gyerekeidnek, a családnak, amit te hozol létre. (...) Talán ez az, ami egy család valójában: egy csomó ember, akinek ugyanaz a képzeletbeli hely hiányzik.
Minden költözés törés.
A férfiú legfőbb gyönyörűsége a boldog otthon, ahol egy szerető feleség gondoskodását élvezheti.
Éreznem kell még hogy vár rám, Egy könnycseppé válik a látvány, Mikor meglátom az otthonomat, Tudom, mért vágytam haza.
Az emigráns, mint az űrhajós, megtudja, hogy nincs fix pont, ahol megkapaszkodjon. Egyformán otthon van az otthonosságban és az otthontalanságban.
Az otthon olyasvalaki nélkül, aki gondját viselné, nem is igazi otthon.
Az otthon nem az, ahonnan jöttél, hanem az, ahol fényre lelsz, amikor már mindent sötétség borít.
Miért költöznek el az emberek? Mi veszi rá őket, hogy feltépjék gyökereiket és elhagyjanak mindent, amit ismernek, a látóhatáron túli ismeretlenért? Miért másszák meg a formaságoknak e Mount Everestjét, amitől az ember koldusnak érzi magát? Miért lépnek be ebbe a dzsungelbe, ahol minden új, idegen és nehéz? A válasz ugyanaz az egész világon: az emberek a jobb élet reményében költöznek el.
Találd meg az otthonodat (...). Lehet, hogy nem a múltban találod meg, de találd meg, és akkor soha többé nem leszel elveszett.
Az otthon ott van, ahová hazatér a szíved.
Az otthonodat nem választhatod. Az, ami.
Hányat sóhajtasz lépésenként amikor elhagyod a lakást és hányat lépsz sóhajtásonként amikor már vissza sem fordulsz?
Az otthon nem mindig hely.
Ha tudhatná a ház, ki érkezett belé, Maga a néma kő vigan köszöntené, A jó hir hallatára a lábához hajolna: Úgy lépj be, drága vendég, akár az otthonodba.
Építhetsz házat a semmiből, olyan erősre, amilyenre csak te akarod, de egy otthon, egy otthon ennél sokkal törékenyebb. Az otthon azokból az emberekből épül fel, akikkel megtöltöd.
Az otthon nem egy hely, hanem az, hogy olyanok között élünk, akik szeretnek minket.
Igazán szerencsésnek nevezhető, aki életében elég korán felismeri, hogy hol az a fészek, amely a testére van szabva, és ereje is van, hogy leküzdje azokat az akadályokat, amelyek útjában állnak.
Egy házba éppen úgy bele lehet szeretni, mint egy nőbe.
Vannak emberek, akik soha sehol nem tudják magukat otthon érezni, és vannak olyanok, akik fokozottan rendelkeznek az otthonlevés képességével.
Az otthon az a hely, ahol a mindennapi életünk vízszintes vonala találkozik azzal a függőleges tengellyel, amelynek alján a halottainkkal való viszonyunk, tetején pedig Isten foglal helyet.
Szeretni valakit olyan, mint beköltözni egy házba. (...) Az elején az ember beleszeret az újba, minden reggel rácsodálkozik, hogy mindez az övé, és közben fél is egyszerre, hogy valaki hirtelen beront az ajtón, és közli, hogy súlyos félreértés történt, és igazából nem lakhat az ember ilyen remek körülmények között. De ahogy telnek az évek, megkopik a homlokzat, itt-ott megrepedezik a fa, és az ember elkezdi nem azért szeretni a házat, mert olyan tökéletes, hanem éppen azért a sok apróságért, amik miatt nem az. Megismeri az épület minden zegét-zugát. Megtanulja, hogyan lehet elkerülni, hogy a kulcs beragadjon a zárba, ha hideg van. Melyik parketta hajlik meg kissé, ha az ember ránehezedik, és pontosan hogyan kell kinyitni a szekrényajtót, hogy ne nyikorogjon. Ezek azok, ez a sok apró titok, amitől a ház az ember otthona lesz.
Az otthon sok kényelmet megenged; de még a családtagok előtt se menjen ez mértéken túl.
Az ember végül ott lesz otthon, ahol tizennégy és tizennyolc éves kora között élt.
A bátorság nem azt jelenti, hogy valaki nem fél. Hanem azt, hogy a félelmei ellenére útnak indul. Kell, hogy legyen honnan útnak indulni. Az otthon nem az a hely, ahová aludni és enni járunk. Az otthon az a hely, ahová hazatérünk mindennel, ami történt velünk és bennünk. És ahonnan útnak tudunk indulni újra meg újra.
Egy kiscica az üres házba való megérkezést hazatéréssé változtatja.
Nekem meg tulajdonképpen olyan mindegy, hogy hol lakom. Én minden lakóhelyet ideiglenes valaminek tekintek. Az embernek a biztonságát magában kell kiépítenie.
Az otthon nem egy épület, nem is egy utca vagy egy város. Az mind csak tégla és vakolat. Az otthon az, ahol a családunk van.
Mindannyiunkat az a hely formál, ahol felnőttünk, azok az emberek, akik szeretnek bennünket, vagy akiknek hatalma van felettünk, és azok a dolgok, amelyeket felcseperedve újra meg újra hallunk.
Annyira abszurd dolog, ha az embernek el kell mennie onnan, ahol van, ahol bele van gyökerezve mindenbe. Aztán meg hiába tér haza valaki öt vagy tíz év múlva, már nem ugyanaz az ember jön vissza.
Az ember nem is tudja, mennyire kötődik egy helyhez, amíg el nem költözik onnan, és meg nem tapasztalja, mit jelent elszakadni és parafadugóként lebegni egy másik világ óceánján.
Nem a tér, amelyben vagyunk, teheti többé vagy kevésbbé kellemessé az ott tartózkodást, hanem az eleven szellem, amely ott uralkodik, a szellem, melynek bélyegét a benne lakók ráütik, adja meg azt az érzést, amely eltölt bennünket.
Valamennyien hazaszálló vándormadarak vagyunk. A lenti táj változik, a föld más, a felhők jönnek-mennek, alattunk országok, hegyek, mezők, erdők, tengerek maradnak el - végleges otthonunk nincs, sehol sincs, s ha valahol leszállunk, ott csak vendégek vagyunk, átutazók, mert tovább kell szállni.
Egy tengerparti nyaraló nem csupán ingatlan! Lelkiállapot is egyben.
Az, hogy otthon érezzük magunkat valahol, vagy elvágyódunk, hogy nem tudunk betelni egy hellyel, helyzettel, vagy az agyunkra megy, ugyanúgy nem elhatározás kérdése, mint a divatot, az ételeket és az embereket illető ízlésünk. Az ezzel járó összes furcsa döntésünk, szokásunk, hóbortunk, mániánk és allergiánk gyakran saját magunk számára is rejtélyes, mégis meghatározza azt, hogy kik vagyunk, hogyan tekintünk magunkra, és mások hogyan tekintenek ránk.
Az az otthon, ahol másokkal együtt táncolhatunk, hiszen a tánc az élet.
Az egyik házban az a jó, hogy egészen magas és új, a másikban meg az, hogy olyan kicsi és régi.
Az otthon az otthon. Az mindig az a hely marad, ahonnan jössz, ezen nem tudsz változtatni. Úgy gondolsz rá, mint valami fizikailag körülhatárolható bázisra, mint a helyre, ahol mindig minden elkezdődik. Lehet, hogy azt kellene csinálni, hogy úgy gondoljunk rá, mint egy érzelmi bázisra, ahol minden elkezdődött.