Centauri
Hónapokig tépelődsz, és mikor végső döntésre jutsz, s magabiztosságod sem lehetne teljesebb, váratlanul ellened érvel a világ.
A tépelődéssel csak az idő megy, miközben gyorsan fogy a tetterő.
Itt fekszik előttem a múlt, és halott.
Tele a város olyanokkal, akik nem az Isten jobbjához akarnak felemelkedni, csak az emberi lét minimumáig. Akik nem hajlandók lólépésben a mennybe jutni, nem hajlandók beleájulni a túlvilág ígéretébe addig, míg azon a helyen, ahol a napi betevőért - kenyérért, alkoholért, munkáért, pénzért - nyomorognak, amíg ott a legcsekélyebb esélyt sem kapják meg, többek között a különböző istenek földi helytartóitól sem.
Apályok és dagályok végtelen sora tartja hullámzásban mindkettőt, a tengert és a nőt. A nőben valami nálánál nagyobb erő munkálkodik, a férfi viszont szilárd, akár a part, amely a tengert, a női természetet öleli. A férfi azt szeretné talán, hogy ha változik is, miatta változzon a nő, de bárhogy kívánja ezt a férfi, a nő az elkövetkező ötezer évben is csak a Hold szeretője marad.
Nem költözöm városba. Vannak ott épp elegen.
Öt fiatalok közti beszélgetést hallottam a napokban. Mindegyik az unásig ismert közéleti témákról szólt. Innen üzenem a harminc alattiaknak: inkább futkározzanak pucéran a szűnni nem akaró esőben, maradjanak az ágyban két hétig, írjanak ódákat egymásnak, találgassák, melyik felhő mit ábrázol, mintsem a fölöttük járó generációk idült marhaságait hallgassák szüntelen.
Az írás a legelképesztőbb kaland, a szabadság olyan foka, amihez hasonlót semmi sem ad. És úgy hat, akár a drog. Másfelől kemény munka. Kitartást, éberséget és fegyelmet kíván, mégis nehezen értem a "szenvedő" írókat. Ha nem élvezném az írást, ha már nem volna benne új tudás, kaland, tett és vágy, akkor hagynám a fenébe, és a továbbiakban csak fákat ültetnék.
A láthatatlanságnak is megvan a maga nehezen felfedezhető, de sokszor roppant előnye. Például nem kell elmagyarázni a lehetetlent: ha úgy látja mindenki, hogy nem csinálok semmit, én mégis miért gondolom ezt a semmit nagyon is soknak. Ha szem előtt vagy, lehetetlen bámulni az eget anélkül, hogy ne vonj le belőle konklúziót, ne tedd fel a kérdést, hogy kékebb-e a tegnapinál, egyszerűen képtelenség önmagában látnod, nézned, élned. Önmagadat is mindenképp valamiféle eszmény részeként kell szemlélned; apád, anyád, nagyanyád, a szomszéd vagy a szomszéd lányának szemszögéből, és nem lehetsz csak úgy, önmagadban, ahogyan az ég, vagy az égen a felhők, felhők között a nap, a nap alatt a tó, a tavon egy csónak, a csónakban az esővíz, esővízen némi jég, némi jégben a fagyott juharlevél, levélben az ér, érben a szín, színben az érzés, érzésben a tudás, a tudásban minden, mindenben a semmi, a semmiben pedig te.
A regény hitel, az asztalfiókban maradó rész a fedezet.
Amint gyakran egy első kézfogásból is tudjuk valakiről, mi mindent élt túl, úgy a regényen is érződik, mekkora a hátország.
Ha pótolhatatlannak hiszed magad, hamar kiderül, hogy korántsem vagy az. Egy ponton mindig jön egy harmadik. Vagy a múltból, vagy a jövőből, tök mindegy. Vagy az ágyatokba mászik be valaki, vagy a fejetekbe.
Ne azért maradjuk együtt, mert mindkettőnknek szar. Legyünk majd együtt akkor, ha már mindkettőnknek klassz.
A modern szerzőket is kedvelem, de nem annyira a műveiket, hanem a figurákat. Például azt a Rimbaud kölyköt. Sok hülyeséget hordott össze, de legalább vagány srác volt. Az újabbak viszont éppoly unalmasan élnek, ahogy írnak, szóval a klasszikusoktól a műveiket olvasom, a modernektől az életrajzaikat, az újaktól inkább semmit.
Nagyi szerint is lehetetlen normálissá válni ebben a világban. "Honnan tudom? Onnan, fiacskám, hogy hetven év alatt senkivel sem találkoztam, akinek sikerült."
A nők a legérdekesebb lények a világon. Az öböl partján játszi könnyedséggel veszel fel száz követ, ami bármelyik férfinál érdekesebb, a nőkhöz képest viszont még a kacsacsőrű emlős vagy egy szupernóva sem elég különös.
Abszolút hidegen hagy, amikor körmönfontan írnak a semmiről és azt mondják, hogy valaki a nyelv mestere.
Ha a rosszban van valami jó mégis, akkor nem más, mint hogy tudhatjuk, hogy úgy rossz, ahogy van, és nem kell már keresgélni benne a jó után, ettől megnyugszik az ember, de ha a jót keresgéli benne, és hirtelen nem találja? - állati pipa lesz.
Jó volna tudni tizenhat évesen a tutit, de ha egyszer vénlányok és leszázalékolt gazfickók sem tudják, honnan tudnák kis seggdugaszok?
Bizonyított, hogy a történetéhség genetikailag kódolt. Ezek szerint, aki a sztorikról akar leszoktatni minket, nem sokkal belátóbb, mint az, aki a légzésről.
Bennem mindketten megvannak, apám és anyám, ezért nem hasonlítok egyikükre sem. Hál' istennek.
Mi vagy az emlékeid nélkül? Maradnak a tervek, a vágyak? Mégis mi? Hogy verandás házat szerettél volna a Pelikán-tónál? De hisz nem emlékszel az odavezető útra, nem emlékszel az erdőre, a kilátásra, a párás és mégis friss levegőre, arra sem emlékszel, hogy a Pelikán-tó létezik. Arról sem tudsz, hogy léteznek tavak.
Nem számít semmi, csak a keletkezés és a vég rosszmájú körforgása.
Hová menjek, ahol nem kísért meg a gondolat, hogy véget vessek az életnek is? Pedig az lenne a vagány! Csakhogy onnan nincs visszaút. Bármit ismernék fel a halál pillanatában, az már nem kamatozna sehol.