Áprily Lajos
1887. november 14. — 1967. augusztus 6. költő, műfordító
Most is, hogy visszagondolok hajdani erdeim sorára, a hegy felől gyönyörűen zúg bükkös erdőnk orgonája.
S ha majd mélyebbre költözöm, érzéstelen rommá omoltan, egy hang közelről súgja még: Én is az erdő fája voltam.
Menj, karmos év. Menj, balsorsot hozó. Mélyre zuhanj az elmúlás ködében. Utánad nézek sújtottan, sötéten.
Egy szót se szólj. Csak nézz a napba, míg én a fejemet lehajtom. Két mozdulatlan kőszoborra, így hulljon ránk a nyári alkony.
S az esztendő hiába fordul újra, a lombokkal hiába sápadok,ott élek én pirostüzesre gyúlva, ahogy régente annyit láttatok.
Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek, taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.
Ne ingerelj panaszra vagy haragra, hangoskodóból halkíts hallgatagra.
Ne legyek csacska fecskéhez hasonló, ritkán hallassam hangom, mint a holló.
Tudom, hogy két kezem nem part és nem erő: maholnap aszu ág, szélvert és remegő. Mentésre ingatag, tartásnak nem elég - síkon át, hegyen át kinyújtom tefeléd.
Ámulni még, ameddig lehet, amíg a szíved jó ütemre dobban, megőrizni a táguló szemet, mellyel csodálkoztál gyermekkorodban.
Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe.
Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
Homályban ültem, hangulattalan, nagy seb-bilinccsel - bénán, mint a rab, vártam, mikor lop sugarat reám egy könyörülő, keskeny ég-darab.
Fázom. Miért tagadjam, emberek? A szívem is gyökérig didereg. A tél sötét árnyéka ráterül s egy hang borzongat néha: Egyedül...
Angyal zenéje, gyertyafény - kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó meleg simogatást.
Szem mögött, szó mögött gondárnyék feketül. És mégis - ne remegj: lélek van teveled, nem maradsz egyedül.
Próbálgatom, tanulgatom, hogy ne szeresselek nagyon. Félelmetesek a viharok s én romló törzsű fa vagyok.