Csoóri Sándor
Látnunk kell egymást, hogy láthatók legyünk, hallanunk egymást, hogy hallhatók.
El kell indulni minden útra, az embert minden úton várják. Nincs halálos érv a maradásra, csak a találkozásra s a kalandra.
A halálnak is van stílusa. Többnyire zagyva, visszataszító és érthetetlen. Kivételes pillanatokban viszont egyenesen avantgárd.
harangoznak s már nyílnak a törpe margaréták. Elindulnak az első méhek is földközelben, mint fáradt aranyásók.
A lélekben szabad ember még az ellenfelei közt is fölemelt fejjel sétálhat.
Hinni valamiben még nem megoldás, de a megoldás kezdete.
Ha valaki önként vagy észrevétlenül lemond egyéniségéről, hiába várja, hogy holnap csoda dolgok történjenek vele, mert ami megtörténik, már nem vele történik meg.
A köd nemcsak a tájat üli meg, de elég tartósan rátelepszik az agyunkra is. Gyakran ettől a ködtől nem látunk olyan folyamatokat, amelyek alattomosan hatnak ránk, s végzetesen megváltoztatnak minket.
Egy régi közmondás azt hányja szemünkre, hogy sokszor a fáktól nem látjuk az erdőt. Egy mai közmondás viszont azt tudathatná velünk, hogy a kavargó sok valóságtól nem látjuk azt a valóságot, amely élni segítene.
Tíz felé nem futhatok, tíz halált nem halhatok, hát kivárom azt az egyet, amelytől leroskadok.
Elengednélek, visszahívnálak, nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad.
Annyi a vers, mint sétálóutcákon az ember. Jönnek, nyomulnak, lökdösődnek s falhoz szorítják nehéz szívem.
Amikor már az embernek semmije se marad, csak a reménye, az már a tökéletes reménytelenség maga.
A végtelenség érzéséből könnyű az embernek gazdálkodnia, de a betegség riasztása után, a megsejtett végességből már bajosabb. Illene beosztani az időt, megválogatni az elolvasandó könyveket, finoman elhárítani a meghívásokat, melyeken többnyire csak fennkölt szócséplés folyik. Ezenkívül rákapatni magunkat a mozgásra, fölfedezni újra a természetet, egyszóval: hadat üzenni a civilizációnak.
Annyira természetessé vált számomra a telefon, hogy már észre se vettem természetellenességét: azt a feszültséget tompító vonását, amellyel a világ dolgait és a sajátunkét is bizonyos távolságban tarthatjuk magunktól. Száz méterről például egy gázolásos karambol vagy egy vadul csókolódzó pár látványa sem ugyanaz, mint félkarnyi közelségből. A telefon is közbeiktatott távolság, finom szigetelés. Absztrakttá halványít belőlünk sok mindent. Fásultabb kockázattal lehetünk gyávábbak, ha szembesülés nélkül, dróton át beszélhetünk.
Természetünk mélyén valamiféle kárhozatos kettősség van. A gondolkodó elmék, életük döntő pillanataiban, legszívesebben lemondanának az eszükről: az történjék, amit ösztöneik akarnak. Mert nagyon jól tudják, ha más történik, eszükkel úgyis a meg nem történt dolgok csomóit bogozzák hiábavalóan. Fordított a helyzet az ösztönlényeknél. Ők pedig a megvilágosodás ritka és nagy pillanatait várják, az értelem eléjük csobbanó mentőövét.
Aki olyasmiben reménykedik, hogy az idő helyrehoz mindent, begyógyítja a sebeket, csalódik. Az idő nem mulaszt el semmit, nem gyógyít be semmit - az idő bennünket pusztít el. Ez a valóság, de az időben így is lehet élni.
Felejteni sokféleképpen lehet. Úgy is, hogy nem a lényegre akarunk emlékezni.
A hatalommal bármilyen emberi gyöngeség összefonódhat, mert a hatalom önmaga megismerésére fordít legkevesebb figyelmet és erőt.
Minden tehetetlenség megtalálja a saját mentségeit.
A fiatalok azokat az igazságokat fogadják el (...), amelyeket előszörre érdemes kétségbe vonni. Mert a kétségbevonhatatlan igazságok hidegek, fölényesek, még kötözködni sem érdemes velük.
A gyűlöletet csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem!