Emily Dickinson
Nem kétlem, akkori magam Énhozzám méretett, De mostan ügyetlenül áll, Kinőttem énemet.
Ne hidd messzinek, mi lehet, Bár közbül az alkonyat - Se szomszédnak a közelit, Messzebb van, mint a nap.
A siker annak édes, Kit kerül a siker. Megbecsülni a nektárt, Ahhoz szomjazni kell.
Mivel nem vártam nyugton a halált, Így fékezte jöttét hozzám. Kocsija csak bennünket vett fel, És az örökkévalóságot.
Ember nem színlel görcsöt; mímelhetetlen a fájdalom.
Nem kell sírkamra vagy szellemjárta ház ahhoz, hogy az embert kísértse valami. Az elme útjai a valós helyeken túlra vezetnek.
Maga a létezés olyan megrázó élmény, hogy alig marad idő bármi másra.
Az ember egyetlen megőrzött titka a halhatatlanság.
Ha egyetlen szív fájdalmát enyhítem: nem éltem hiába; ha könnyítek egyetlen életen: nem éltem hiába; ha lepottyant madárfiókát visszarakok a fészkébe, a fára: nem éltem hiába.
Tollas kis jószág a "remény", Lelkünk ágára ül, Fújja szövegtelen dalát, És sosem némul el.
A szív összesöpörve, A Szerelem elcsomagolva, Nem fogjuk használni újra, Csak egy Örökkévalóság múlva.
Az agy mélyebb, mint az Óceán.
Az agy és Isten súlya egy.
Az igazat ne szembe vágd, írd körül, így siker.
A lélek saját társat választ.
A "nem" nyelvünk legdurvább szava.
Ha túl mélyen beleássuk magunkat a múltba, elvétjük azt, ami előttünk történik.
A természet szellem-járta ház - de a művészet - olyan ház, mely megkísérli, hogy szellem járjon benne.
Mivel saját tudatunkban is vannak lakosztályok, mikbe sohse lépünk mentegetőzés nélkül, tiszteletben kell tartanunk mások pecsétjeit is.
Mondják, az idő enyhít. Sohasem enyhített. Valódi kín keményszik, Mint kortól az erek.
Bárcsak több nővérem lenne, így ha az egyetlent elvesztem, nem maradna utána ilyen nagy űr.
Hogy soha nem tér vissza, Attól olyan édes az élet.
A csend adománya a fül számára felülmúlja a hangot.
Nem tudtuk, hogy majd élni kell, Azt se, hogy meghalunk, A mellvértünk a nem-tudás, Hogy halandók vagyunk.
Elképesztő az emberi szív, egy szótag megrendítheti, mint a megrázott fát.