Grégoire Delacourt
Grégoire Delacourt1960. július 26. — francia író, filmrendező és forgatókönyvír |
A férfiak azt hiszik, hogy szeretetre méltó zsarnokok, pedig lehet, hogy egyszerűen csak rémisztőek.
Mindenki a telefonjával van elfoglalva. Az emberek szavakkal igyekeznek kitölteni életük ürességét.
Ha szeretünk valakit és elveszítjük, akkor semmink sem marad.
Mindenki, még a csúfak is a szépekről álmodoznak, de soha nem juthatnak a közelükbe, mert ott vannak köztük a szépek és a még szebbek, és elállják az utat.
Ha megvalósítod mások álmait, el is veszed őket tőlük: nem lesz már miről álmodozniuk.
Ez tart minket életben: hogy például szükségünk van a kádba egy csúszásgátló gumiszőnyegre. Vagy egy kuszkuszfőző edényre. Vagy új konyharuhákra. Úgyhogy nem vásárolunk meg mindent egyszerre. Eltervezzük, hogy mikor melyik boltba megyünk majd. Nézelődünk, tanakodunk. (...) Lassan, fokozatosan töltjük meg a szekrényeket és a fiókokat. Szinte egy életbe telik, hogy egy egész házat megtöltsünk a holminkkal. És ha megtelt, eltörünk valamit, hogy újat vehessünk helyette, hogy másnap is legyen dolgunk. Néha még a párunkat is elhagyjuk, hogy egy másik történetet, egy másik házat, egy másik jövőt képzelhessünk magunknak. Egy másik életet, amivel majd megint dolgunk lesz.
Túlságosan rohanunk. Túl gyorsan beszélünk. Túl gyorsan gondolkodunk, már ha gondolkodunk! Mailezünk, SMS-ezünk, és az üzeneteinket nem olvassuk el újra, nem figyelünk a helyesírásra, megfeledkezünk az udvariasságról. A dolgok értelme vész el.
A siker veszélyes, ha túl magabiztossá tesz. Ha többé már nem kételkedünk önmagunkban.
A hibáinkat mindig továbbadjuk a gyerekeinknek.
A vágyat mindig maga alá gyűri az unalom. Az unalom pedig lebírhatatlan: csak a szerelem enyhítheti. A nagybetűs szerelem, az, amiről mindannyian álmodozunk.
Mindig túl későn érkezünk, amikor valaki meghal. Mindig.
Egy nőnek szüksége van arra, hogy valakinek szüksége legyen rá.
A férfiak tudják, hogy a szavak összezavarják a lányok fejét; és mi, szerencsétlen idióták, elvesztjük az agyunkat, és besétálunk a csapdába, mert izgat, hogy mi vár ránk, és örülünk, hogy végre valaki csapdát állít nekünk.
Mindig hazudunk magunknak. Mert a szerelem nem bírja elviselni az igazságot.
Egy pillantás, egy mozdulat, egy sóhaj ér annyit, mint az alany, az állítmány és a bővítmények.
Szeretem a szavakat. A hosszú mondatokat, a sokáig a levegőben lógó sóhajokat. Szeretem, amikor a szavak mást mondanak, mint első hallásra gondolnánk; vagy valahogy másképpen mondják ugyanazt.
Szeretnék azok közé a szerencsések közé tartozni, akik dönthetnek az életükről, azt hiszem, ez a legnagyobb ajándék, amit remélhetünk.
A havivérzés. Bűvös szó: a legtöbb férfit le lehet szerelni vele.
Nagymamakorára lesz az ember igazán jó anya, előtte túlságosan el van foglalva azzal, hogy nőnek is kell lennie.
Akinek pénze van, mindenki szereti. Hirtelen nagyon sok barátja lesz. Ismeretlenek keresik meg. Feleségül akarják majd venni. Verseket küldenek. Szerelmes leveleket. Gyűlölködő leveleket.
Minél nagyobb a hazugság, annál hihetőbb.
Az, aki gazdag, észrevesz minden csúnyaságot, mert arcátlan módon azt gondolja, hogy a dolgokat meg lehet változtatni. Csak fizetni kell érte.
A nőknek mindig egyedül kell szembenézniük a férfiak fájdalmával.
A szükséges holmik valójában a mi kis hétköznapi álmaink. Ezek azok az apróságok, amelyek a holnapot és a holnaputánt, vagyis a jövőt előlegezik meg: eltervezzük, hogy a jövő héten megvesszük őket, mert így el tudjuk hitetni magunkkal, hogy még a jövő héten is életben leszünk.
A fájdalom a maga különös módján mindenkiből új embert csinál.