Dmitry Glukhovsky
1979. június 12. — orosz író és újságíró
Amikor öregszik az ember, és már nem tudja forgatni a fejét, valamiért megszűnik a vágy is, hogy forgassa.
- A tévében miért ilyen csodálatos minden? És miért jó mindig minden mindenkinek? Tényleg van ilyen? (...) - Mert a televízió ablak egy másik világra. Csodaország varázslatos birodalmába. Ott minden nagyon-nagyon hasonló ahhoz, ami nálunk van, mégis minden más. Ott az emberek mind boldogok, és mindenkinek minden sikerül. És mindenkinek van elég pénze.
A múzsák szolgálata nem tűri a kapkodást.
Ha a feleséged elhagy, mert nem tudsz élni, az fájdalmas. De amikor tudod, hogy egy másik emberhez ment, amikor rájössz, hogy összehasonlít vele, és hogy te magad is ahhoz a rohadékhoz hasonlíthatod magad, az elviselhetetlen.
Boldog az az ember, aki öregkorában ér fel a csúcsra, és onnan egyenesen az öröklét feneketlenségébe lép. Jaj annak, aki ötvenéves korára elért mindent, és már csak unatkozik.
Az új nem más, mint az elfelejtett régi.
Az emberi lélek nem adja meg magát a gépies mérnökösködésnek, bármilyen szinten valósuljon is meg.
Az ikonfestő nehezen tud áhítattal tekinteni a szent ábrázolásra: ő tudja, hogy a glória mennyei ragyogása csak aranyfüst - piszkos, földi fém.
Félelem és lóvé! Mi kell még egy ország irányításához?
Ne ítéld el az embereket. Az emberek nem bűnösök.
Oda, ahová vágynak, nem tudod elvezetni őket. Nem visszatérni akarnak oda, hanem emlékezni rá.
Mindenki abban hisz, amiben neki kényelmes.
- És miért nem indulsz el? - Csak. Mert az ember beszari. Könnyű elhatározni, de nehéz rászánni magad.
Egyszerűen nem tudod, mit kezdj velem. És akár a világ végére is elküldenél, csak hogy este ne legyek itt.
Meg kell bocsátani neki azt, amit az emberrel művelt, meg kell bocsátani neki a háborút, a tönkretett bolygót, azokat, akiket megöltek. - Ezt nem Ő csinálta. Hanem mi. És utána még kinyújtotta felénk a kezét, hogy kihúzzon bennünket a gödörből. Mi pedig a fogunkkal akaszkodtunk belé. De meg kell, hogy bocsásson nekünk. Nem tudom megbocsát-e. Én az Ő helyében nem bocsátanék meg. Az Atyaisten nem bocsát meg senkinek. Az egész Ószövetség csupa háború meg különleges hadművelet. Ezzel szemben Jézus mindenkinek megbocsátott.
Isten nélkül a Föld nem kerek, hanem szögletes. Csupa hegyes sarok, csupa éles él. Az Isten teszi kerekké, simává.
Ha nincs Isten, akkor végképp nincs mibe kapaszkodni itt. Akkor ez végképp csak egy cső. Ő pedig... megbocsát. Azt mondja: tűrj. Most tűrni kell, de van miért. Igen, az emberek szenvednek, az emberek meghalnak. De ez nem ennyire egyszerű. Ez próbatétel. Teljesíteni kell. Nem bemocskolódsz közben, hanem megtisztulsz.
Akkor belém fogsz szeretni? Szeretném, ha belém szeretnél. (...) Akkor egyszerűbb lesz élnem is, meghalnom is.
Azt hiszed, te vagy csak ilyen? Tudod, hány ilyen van itt? Elvadult? Magányos? Aki nem tud panaszkodni? Ezek mind hozzám vonzódnak. Mint a mágneshez. Érted? Ha nem fogadom be őket... ha nem adom oda magam nekik... ha nem hagyom, hogy mindez kifröccsenjen belőlük... ez a piszok, ez a rettegés... ez a düh. Ez a kedvesség. Akkor teljesen elvadulnak. Ti, férfiak, így vagytok megalkotva. Így jönnek ide hozzám.
Mindenki hazudozik a lelkiismeret gyötrelmeiről: az ember erős, mindennel meg tud birkózni. A nagy dolgok mindent megbocsáthatóvá tesznek.
Hogyan létezhet az ember úgy, hogy aztán teljesen eltűnjön?
Az eltávozottak emléke nem enyészik el. (...) Egész világunk más emberek tetteiből és gondolataiból szövődik össze, pontosan úgy, ahogy mindegyikünket számtalan mozaikdarab alkot, melyeket ősök ezrei hagytak ránk. Nyomot hagytak maguk után, lelkük kis részét ráhagyták az utódokra. Csak látva kell látnunk.
Meg kell semmisítenem a szörnyeteget. (...) Ott van bennem is, ott alszik mindegyikünkben! Része a testünknek, a lelkünknek... és amikor felébred... nem lehet megölni, nem lehet kitépni! Csak újra elringatni lehet... elaltatni...
A lélek nem születésétől fogva sötét. Először áttetsző, s csak aztán sötétedik, foltról foltra, minden alkalommal, amikor valami rosszat megbocsát magának az ember, mentséget talál rá, azt mondja magának, hogy hisz ez csak játék. És eljön a pillanat, amikor túlsúlyba kerül a sötét. Csak kevesen tudják ezt a pillanatot észrevenni, belülről nem érzi meg az ember.
Két ember mindig meg tud egyezni egymással. Éljen a korrupció!
Te meg én vajon nem vagyunk méltók a megbocsátásra? Mindenki méltó rá. Mindenkinek meg kell adni az esélyt, hogy újjáteremtse magát, és újjáalakítson mindent, megpróbálja újra, még egyszer, legalább utoljára.
A kutya képes szeretni is, együtt érezni is: ha beteg a gazdája, nem mozdul mellőle és nyüszít. A kutya még unatkozni is tud, és képes élete értelmét egy másik lényben látni: ha a gazdája meghal, némelyik utána pusztul, csak hogy vele maradhasson. Ábrándozni azonban nem képes.
A betegség mindig hagy egy kis reményt. Valaki mindig akad, aki kigyógyul. Ezerből egy.
Mindig azt hiszed, sebaj, majd holnap. De a holnap nem jön el, mindig csak ma van - a végenincs mai nap.