Georg Klein
1925. július 28. — 2016. december 10. magyar származású svéd rákkutató, esszéíró
Ateista vagyok. Az Isten az emberek leghőbb vágyálma. Magányosak vagyunk egy fagyos és egykedvű világmindenségben.
Aki a siker bálványa előtt lejti táncát, annak minden erőforrásra szüksége van.
Mi az élet értelme? Egyáltalán semmi. Miért lenne értelme? Egyáltalán, mit értenek az alatt, hogy értelme van valaminek?
Képtelenek vagyünk és nem is vagyunk hajlandók elfogadni a nyers valóságot, áhítozunk az után, hogy enyhítő körülményekét találjunk.
Amikor egy Nobel-díjas fecseg ostobaságokat, az ember legszívesebben visszavenné tőle a díjat, de nem lehet, mert amire megkapta, azzal száz százalékig kiérdemelte.
A tudományos kutatásban még az intelligencia sem elengedhetetlen. Találkoztam már buta Nobel-díjassal is, aki először saját felfedezését sem értette.
A hitszükséglet a gyermekkorból datálódik. Az öregkori megtérés voltaképpen regresszió a gyermekkorba, a mama keblére, némi ijedtséggel fűszerezve.
Hit és tudás összeegyeztetése abszurd kísérlet. Más agyi rekeszekben keresendő a két funkció.
Valamirevaló etikát nem lehet mítoszokra, legendákra (...) építeni.
A hívők számára értékes, megnyugtató élmény a hit, de a nem-hívők számára mindez nem jelent semmit. A megtérés inkább megnyugvás, hogy végre mindenre van szabály, nem kell sokat tépelődni.
Egy jó, fiatal kutatónak, aki egy munkahelyet keres, a legfontosabb mindig az, hogy ki van ottan. Nem elsősorban az, hogy mennyi fizetést kap és milyen a felszerelés. A felszerelés persze fontos, de nem a legfontosabb. Hogy ki van ottan. Hogy van-e olyan hangulat, stimuláció, van-e olyan interakció az emberek között, ami azután egy gyors és értelmes fejlődésre vezetget vagy nem.
A művész egész lelkét beleadja az alkotásba, de amikor műve teljes pompájában elkészül, ő maga ott marad szegényen és kifosztottan.
A vágy ereje (...) túllép az emberen és megváltoztatja a sorsát.
Senki sem veheti el tőlünk, hogy csendben kicsit büszkék legyünk.
A tudománynak nem szabad ideológiai irányvonalakat követnie. Ezt a következtetést nem lehet elég sokszor és elég nyomatékosan ismételgetni. Az ideológiák hamarabb szétporladnak, mint ahogy számítanánk rá.
A kreatív embereket gyakran a szorongás hajtja.
Szívós macska az élet.
Hajlamosak vagyunk hagyományosan a teremtés koronájának vagy inkább az evolúció koronájának látni magunkat. Alacsonyabb és magasabb fejlettségi fokú lényekről szoktunk beszélni. A főemlősöket és a legtöbb alacsonyabb fajt előszeretettel tartjuk önmagunk többé-kevésbé félresikerült elődeinek. A rovarok elképesztő, hihetetlenül magas fejlettségű világa részünkről olykor vállveregetésben részesül, ami néha jóindulatú sajnálkozássá változik (...). Szegények bezárták magukat a kitinpáncéljukba, ezzel elállták az útját a nagyagyuk fejlődésének, és nem jutottak tovább. Ez hamis kép. Az evolúció nem valami felé halad. A DNS gigantikus szerencsejátékot játszik, folyamatosan fújja szét billiónyi szárnyas magvait, nem beszélve a sok milliárd másféle magvairól. Minden élő faj a "legjobban alkalmazkodók" közé tartozik a saját világában.
Ámulattal adózhatunk az evolúció hihetetlen "ügyességének". A kreacionisták, akik csak azt tudják elképzelni, hogy egy felsőbb lény teremtette az élővilágot, a problémát - vagyis hogy ki teremtette a teremtőt - minden racionális érv nélkül eltolják maguktól. Az evolúció körmönfontsága azonban egyre világosabban látható. Nincs az az elgondolás vagy "terv", amely valaha is létre tudta volna hozni mindazt, amit a találomra szétszórt szárnyas magok és a sok milliárd másféle mag létrehozott.
A reklámipar erői arra kényszerítenek, hogy egyre több holmit vásároljunk meg, amire nincs szükségünk. Az élvezetek délibábjaival csábítanak, melyek eltűnnek, mihelyt közeledni kezdünk feléjük.
Az értelmes munka életörömöt teremt. Ellentétben a stresszel, amit éppen az idéz elő, ha valaki nem folytat a maga számára jelentőséggel bíró tevékenységet.
Helyesen kell érzékelned saját belső jeleidet. Meg kell tanulnod, hogyan különböztesd meg egymástól azokat a jelzéseket, amelyek felemelik a lelked azoktól, amelyek lerántanak a saját, külön bejáratú poklod örvényébe.
Soha ne feledd el, ki vagy. Tekintsd magad az evolúció produktumának, annak az evolúciónak, amely szinte tökéletes lények sokaságát teremtette. Ezek mind - rajtad és a többi emberen kívül - harmóniában élnek környezetükkel. Te, egyedül te, jobban mondva az őseid változtatták meg a környezetüket szinte a felismerhetetlenségig. Őskori testvéreink génjeit hordozod magadban, akárcsak én. Génjeink emlékezetükben őrzik - és szeretik - a holdat az égen, a napfényt, a hűs levegőt, a tisztán csillogó víztükröket, de neked vajon mennyi van meg a természetnek ezekből az egykor bőven rendelkezésre álló forrásaiból?
Maradj hű ahhoz a szükségletedhez, hogy a kielégülést, amire törekszel, kizárólag a magad erejéből éred el. Keresd a katartikus tapasztalatokat a felszínes örömök helyett. Ez a mi létünk szilárd alapzata.
Évszázadok jönnek és mennek, birodalmak emelkednek és omlanak össze, a tolerancia és a barátságos érzület korszakai váltakoznak a véres erőszak, a háború és a különféle ideológiák ürügyén elkövetett tömeggyilkosságok korszakaival. A denevérek, a bogarak, a kövek, a fák és az emberek nyomorúságos és szánandó imádságaikkal mind ennek az örök körforgásnak a részei.
Valóban önzetlen cselekedetek nem léteznek. Aki mégis ezt állítja, az hamis és félrevezető frázisokat hangoztat, és szándékosan félreértelmezi az ember pszichológiáját.
Az óra mutatói alig vánszorognak, utólag viszont a hosszú időszakot is rövidnek érezzük, mert nem történt semmi.
A gondolat soha nincs végiggondolva. Csak forog maga körül. A kígyó a saját farkába harap, akár a végtelenség azték szimbóluma.
Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet - vagyis az evolúció - páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.