Kiss Judit Ágnes
1973. május 11. — magyar író és költő
Minden élethelyzet-változás, minden szenvedés egyben lehetőség is - ahogy az öregedés bölcsebbé válás is lehet, ha hajlandó vagyok tanulni.
Ha boszorkány vagy, a legfontosabb feladatod elvegyülni. Olyannak látszódni, mint a többiek.
Minden lelket a saját gondja és gondolata, a saját bűntudata nyomaszt.
A mi időnk és terünk az éjszaka. A sötét, nedves és kiismerhetetlen. A mélység, ahol az érzések, vágyak és ösztönök születnek.
Az emberek félnek a sötétségtől, mert elfelejtették, hogy az árnyékok csak a fényben jelennek meg, és minden árnyékot vet, amire fény esik. Behatoltak az éjszakába, a csendbe és sötétbe. Fényszennyezés és zajszennyezés betegít és pusztít.
Amit leírsz, azt elfelejted. (...) Ha leírod, nem gyakorlod.
A saját gyerekedet a legnehezebb tanítani, mert zsigerből fog tiltakozni ellene.
A tiszta előérzetet nem könnyű felismerni. Ha rosszat súg, könnyű összekeverni a félelemmel, ha túl jót, a hiú reménnyel.
A tisztelet nem alárendelés. Ha maga a teremtő Isten tisztel bennünket, mint szabad akarattal rendelkező lényeket, akkor ennyit nektek se legyen kínos megtenni.
Ne higgyétek, hogy a táncotok egyszer majd jó lesz. Most lesz jó, vagy sosem. Semmi nem majd jó. Most jó vagy sosem. Ha sétálsz a parketten, sétálj jól! Sokáig hittem azt, hogy az élet majd eljön hozzám, ha megtanulom ezt vagy azt, ha megszerzem ezt vagy azt. Hát a nagy frászt! Az élet sosem jön el, az élet itt van, onnantól kezdve, hogy megfogantál az anyád méhében.
Kukába dobtad viselt éveinket - Megszűntem, mint egy elkapott tekintet.
A végső halálból ez csak előleg. Ideje már kivetkőznöm belőled.
Azt mondják, majd elmúlik. És végül is miért ne? Függőségem, magányom Fájdalmas szövődménye, Naponta tükör elé Állok, hogy elmondhassam: Felgyógyulok belőled Egyszer, bár kínos-lassan.
Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre, mint akit már réges-rég elvesztettem, a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam megkoszosodva, reményvesztetten. Nem nyúlok utánad, épp csak nézek, lefolyóban eltűnő víz után, mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza, mint ki szeretett élni, de halni sem utál.
Vágyat sugárzom? Védelemért eseng kisgyermek énem? Ostoba álca csak. Így játszik az, aki megtanulta: meztelen önmaga úgyse kéne.
Arany-ezüst voltam, Gyémánt lenni vágytam, Nem olvadni, csak elégni Narancsfényű lángban.
Szépen öregszem, ez talán vigasztal, Mosolyráncokkal, mint a boldogok, S mert nem bírok a gyorsuló irammal, Azt szeretem, akit más eldobott.
Ki tudja, hány évtizedre Bedobnak a véletlenbe, Hol szakadék fölött szépen Egyensúlyozhatsz kötélen. (...) Átvertek az anyaméhben, Ez a pokol, nem az Éden. Irgalom nincs, vagy csak annyi, Ha mégsem kell megfoganni.
Egymástól nincs mit számon kérnünk, gyilkolok én is, hogyha kell. Tudom, hogy jobban te szerettél, a súlyát én nem bírtam el.
Hát bocsáss meg, de nem siratlak. Bennem élsz, s hullt könny épp elég. Jó éjt, királyfi. Ha megéred, jaj, mi jöhetett volna még?
Ne csodáld, hogy feszengek idegen életemben, különös tárgyak között ülünk egymással szemben.
A tested ismerős csak, meg is fogódzom benne, és vendégségbe hívlak kölcsön élt életembe. Egy kicsit későn jöttél, a felét már leéltem, de maradj itt mellettem a második felében.
Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk... Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe,
mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete.
De néha mintha érezném az örvényt, és szédülök, mint akit elkapott, vágy és félelem hullámverésében elfelejtem, miből és hol vagyok.
Százszobás menedékház a méhem, benne nyugszik el minden összebújva, tucatszor pusztulok el minden évben, és tizenkétszer támadok fel újra. hajlongnak előttem a fák azért, mert virágzom, míg gyümölcsöt hozok, de minden meg nem fogant magzatért, ha nő a hold, véremmel áldozok.
Nem bánom, h csak hangszered leszek, sem azt, ha mostanáig másé voltál, nem bánok férjet, gyermeket... ha kell, áldozz fel, csak legyél te az oltár.
Olyan közel kerülni hozzád Hol nem érezni már a súlyát másnak Csak testedét mikor meghaltál S lepelnyi terhét a feltámadásnak.