Keresztury Tibor
A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesi tagozatos között: csupán a ruházat azonos. A futónak látszó egyén belekezd, majd abbahagyja, amint az oldala szúrni kezd, míg a futó attól futó, hogy leküzdi a jelentkező, a dologgal együtt járó kellemetlen tüneteket. A futónak látszó egyén meg van győződve róla, hogy ő is meg tudná csinálni; a futó megcsinálja. A futónak látszó egyénnek a közismert kilométerszámon kívül nincs fogalma arról, mennyi egy maraton valójában, a futó ezt már akkor fel tudja mérni, amikor lefutja az első félmaratont. A futónak látszó egyénben tombol a versenyszellem, le akarja hagyni a másikat, a futónak kizárólag önmagával van dolga: önmagát kell legyőznie.
Krumplibogár. Sertéspestis, marhavész. Árvíz, szárazság, vörösiszap, sáska, cunami. A lényeg, hogy helyzet van folyamatosan: a válság örök, tartós és állandó.
A karácsony éppen hogy a konstans, a kiszámítható dolgok ünnepe, nem pedig a váratlan elemeké, még akkor sem, ha a résztvevőknek sikerül egymást valami igazi, nem várt ajándékkal meglepniük. Egy bizonyos életkor fölött teljességgel indifferens, huszadrangú kérdés, hogy most épp mit talál a fa alatt a dolgozó - sokkal fontosabb, hogy a lényeget illetően ne érje meglepetés.
Akit megcsapott már valaha az összeomlás előszele, örökre megtanulja megbecsülni azt, amikor minden ismerős, állandó, ugyanolyan: az estére megbízható módon jön a reggel, ha elalszik, fel is ébred (...). Ha inni kíván, a keze engedelmeskedik, ha menni akar, a lába elviszi, ha levegőt szeretne venni, kap.
Van egy este, évről évre, ami hozza a formáját, bármi történt is az azt megelőző hónapok során - egy este, ami minden körülmények közepette/ellenére megvan, megtörténik, működik. Egy este, amikor a bunkó is megrendül egy kissé, az agresszív is megcsendesül: combja mellé ejti kezét, s ha nem is látott semmit, csak nagy feketeséget, magába néz. Amikor autentikusnak tűnnek a színpadias, giccsbe hajló, túlspilázott díszletek. Egy este, aminek a hangulatát annyiszor keressük majd a következő év során.
Egy bizonyos kor fölött ebben az országban úgy érzi az ember, hogy minden volt már egyszer, az óra körbejár. Egyfolytában ismétlik az adást.
Attól, hogy te csak kétfélét láttál, sokféle fiatal létezik. Meg felnőtt. Meg öreg. Egyszerűbb, ha mindenből kettő van, kezelhetőbb úgy az élet, elismerem, és az is jó még benne, hogy keveset kell törnöd a fejed.
Senki nem mondta, hogyan kell csinálni ezt. A felnőtt életet. Mármint azon túl, hogy innentől felelős vagy a tetteidért, fiam, meg hogy menj el a fodrászhoz most már tényleg, és hogy hogy néz ki az ünneplő ruhához az a tornacipő.
Abból, hogy itt rendszerváltás történt, egy mai érettségizőnek a szülei elbeszélésén túl személyes élménye már nincsen, ekképp összehasonlítási alapja se arra nézvést, miben más a cucilizmus, mint a demokrácia. (...) Ezt a korosztályt a nyugdíjassal szemben már nem tudja a politika megvezetni, megetetni ígérettel, hazugsággal, érdeke szerint. Nincs kedvük hozzá, nem az az életcéljuk, hogy hivatalos ünnepeken biodíszletek legyenek. Ha fals a nóta, a szónokot a második mondatnál kiröhögik. Ha végképp megunják, felszállnak a repülőre, mondjátok csak, csináljátok, de nélkülem, cső.
Felnőttnek lenni nem túl vonzó, nem egy hálás szerep, és semmiképp sem azonos avval, hogy mostantól mindent szabad. Egyfelől neked eddig szabad volt csaknem minden bizonyos keretek között (...), másfelől meg minden híresztelés ellenére nem méznyalás, nem karnevál, ami most következik.
A felnőttkort ne úgy képzeld, kérlek, mint a középiskolai évek afterpartyját, mert szívlapáttal vág pofán az élet, ha ezt teszed.
Mégsem lehet egy életen át befektetés nélkül mindig csak kivenni, sose vetni, örökké aratni, a nehéz helyzeteket, kínos kérdéseket pedig kidumálni.
Szerelemben megbízható társ légy, ne szédíts önző célból senkit, fájdalmat másnak szándékosan ne okozz.
Vegyenek körül mindenkor könyvek és növények, bárhová is vessen a sors.
Feltétlen legyen a kertben - ha lesz kerted - többféle örökzöld, fenyő és babérmeggy, továbbá olajfűz, orgona, aranyeső, bent pedig hibiszkusz, leánder. (...) Idővel rá fogsz jönni, micsoda hatalmas, felülmúlhatatlan élmény, hogy végre egy élőlény, amelyik nem beszél, ám meghálálja gondoskodó bizalmadat: új hajtást hoz, virágzik neked.
Az éjbe fut a vonatunk. Ebbe a sűrű, sötét éjszakába, ami jó ideje uralkodik nappal is a gyűlölet városában - neve is van: Budapest.
A magyar különösképp szeret ügyeskedni - ahogy itt a lopást hívják -, bármit talál, megmozgatja, s hogyha nincs odavarrva, leszögelve, leláncolva: elviszi. Ha semmi szüksége nincsen rá, akkor is.
Miért van az az érzése egy ideje az embernek, hogy minden lakosra - potenciális bűnelkövetőre - legalább két biztonsági őr, ellenőr, kommandós, hatósági közeg jut.
A rendszerváltás óta minden október 23-án tömegesen jelen van a ballonkabát, csak az élő elem, a statiszta cserélődik benne. Ezek szerint vannak, akik úgy gondolják, harminc ballonkabát látványától az ember azonnal 1956-ban érzi magát.
Annyira nincsen pénz már benne, hogy a kultúra - úgy tűnik - nem kell senkinek. Csak a baj van vele.
Ha valaki elé időt eltöltött ebben az országban (...), immunis lesz a hülyeséggel szemben, s ritkán lepődik meg bármin is.
A remény hal meg utoljára. Milyen kár, hogy előtte mi, emberek.
Régebben még valahogy a mindennapi táncrend része volt, hogy az emberek egymással szóba elegyedjenek, aztán ezeknek az időknek vége lett. Épp, mint annyi minden másnak, ami élhetőbbé tette ezt az országot meg ezt a dolgot, az életet. Mióta válság van - időtlen idők óta, a kezdetére nem emlékszik már senki -, azóta kis hazánk lakosai egy emberként vesztették el a kedvüket. Nagyjából mindenhez, de ahhoz mindenképp, hogy megszólítsák egymást, beszélgessenek. Hogy mondjanak a másiknak valami kedveset. Minek, gondolják. Ő se mond nekem. Különben is: kim ez nekem? Tán rokonom? Alig ismerem. Tehetek én róla, hogy a szomszédomba költözött? Én se háborgatok senkit, engem se háborgassanak. A beszélgetés: háborgatás. A megszólítás: zaklatássá változott.
Magyarország rosszkedvű, lehajtott fejű népe lassan végképp elfelejti a társas érintkezés, a közösségi együttlét, a szolidaritás hajdani, önfeledt pillanatait. A keletkezett törésvonalak családokat osztottak meg, évtizedes barátságokat fertőztek meg - olyan mélységekben hatván át a közgondolkodást, hogy az ellenségesség, a gyűlölet, a másikat megbélyegző agresszív indulat kórjától hosszú ideig nem lesz szabadulás.
Nem megnyerni: megcsinálni, erről szól nálunk a dal; kiválasztani a neked megfelelő távot, felkészülni rá, és azt bármi áron teljesíteni. Ez a szellemiség azonnal rabul ejti az arra fogékonyakat.
Mintha két Magyarország volna: az egyik, ahol ember embernek farkasa, ahol ember és ember között áthidalhatatlanok a szakadékok, ahol egy nagyobb fékezésnél a létező legordasabb indulatok szabadulnak el a tömegközlekedési eszközökön, ahol meg tudná az egyik magyar a másikat ölni, pusztán mert az máshogy szavaz, vagy csupán mert tehetősebb, szebb, okosabb, egyáltalán: másmilyen... És ez, ez a másik ország, ahol gondolkodás nélkül lemond a tervezett idejéről bárki, ha látja, hogy ismeretlen társa segítségre, támogatásra szorul, ahol minden beérkező úgy van fogadva a célban, mintha világcsúcsot futott volna, ahol olyan megbecsülés övezi a futót, amilyenben "civil" életében esetleg születéstől haláláig nem részesül.
Ahogyan éhgyomorra, azonképpen érzelmi alapon sem ajánlott bölcselkedni.
Mire beláttam, hogy külső kényszer nélkül is rendszeresen futnom kell az életben maradáshoz, megöregedtem.
A leggyorsabban akkor fut az ember, amikor kergetik. Nincs az a forradalmi módszer, mely hatékonyabban javítana az időeredményeden, mint a pár méterrel mögötted loholó, írni még nem tudó, ám náladnál két fejjel magasabb tetovált szipus. Hasonlóképp megbízható, sokszor bevált, ősi
Az, hogy valami - jelen esetben a hosszú élet - nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, még nem ok arra, hogy ne is törekedjenek rá az emberek.